Máthé Zsuzsa írása.

Abban minden jóérzésű magyar ember között egyetértés van, sőt, politikai hovatartozástól függetlenül mindenki hangsúlyozza is, hogy a gyermekvédelem ügye fontos. Sőt, a többség bizonyosan abban a vélekedésben is osztozik, hogy szempontrendszere más, szintén lényeges társadalmi kérdésekkel szemben elsőbbséget is kell, hogy élvezzen nemcsak az állam szervei, de társadalmunk minden intézménye, aktora és végső soron minden felnőtt ember részéről egyaránt.

De ha a fenti állítások igazak, vajon miért állnak épp e – látszólag konszenzusos – terület kérdései a legvitatottabb, legnagyobb indulatokat korbácsoló viták középpontjában? Épp most a Pride felvonulás kapcsán.

Ha valódi válaszokat keresünk, a fecsegő politikai felszín alá kell merülnünk, mert valójában a kereszténységben gyökerező, ám annak tanításaival mára radikálisan szembeforduló kultúránk súlyos válságát tükrözi ez a gyerekek körül tomboló szellemi viharzóna. Nagy erők dolgoznak azon ugyanis, hogy megszűnjék a nyugati társadalmakat összetartó (és őket korábban sikerre vivő) erkölcsi rend és érvényüket veszítsék a legalapvetőbb normák is, melyekhez korábban az emberek többsége igazodott élete során. Azok a normák, amelyek viszonylagos biztonságot és kiszámíthatóságot teremtettek az egyének és a közösségek számára. Korábban ilyen kimondásra nem szoruló érték és bevett életcél volt a házasságkötés, a családalapítás, a szexualitás gyermekáldással való összefüggésének elfogadása.

Mindez az értelmes és megtartó rend azonban egyre inkább feloldódik, a közérdek elpárolog a személyes elvárások széttartó sűrűjében, az objektív igazság pedig a relativizmus oltárán vérzik el olyannyira, hogy kimondása mára normaszegéssé lehetetlenült. Ez a lebontó folyamat vezet oda, hogy a szebb napokat látott Európában mára fiatalok tömege – a személyes családi minták hiánya és a közösség értékrendjének felbillenése miatt – nem kíván már gyermekvállalással bíbelődni, nem hisz a holtomiglan-holtodiglan tartó házasságban, sokuk tudatában a szexualitás puszta biológiai szükségletté silányult, elszakadva annak spiritualitásától és az emberi kapcsolat mélységétől, sőt, egyre többen már abban sem biztosak, fiúk-e vagy lányok valójában. A közösség morális válsága egyre mélyebb személyes identitásválságban jelenik meg – nem véletlen, hogy szoronganak, depressziósak és magányosak a fiatalok, a jövőt borúsan látják.

Legyinthetnénk, hogy ez a hajó már elment, hogy az európai ember menthetetlen. De akinek gyermeke, unokája van, aki a történelem szövetét személyes életével utódjaiért is felelősséggel szövi, soha nem adhatja fel a kibillent egyensúly helyreállításáért vívott küzdelmet.

Ezért, a kollektív semmibe zuhanásunkra adott válaszreakcióként született meg a magyar emberek többségének helyeslését élvező, ám a nemzetközi térben példátlan mértékben támadott magyar gyermekvédelmi törvény. Az Alaptörvényünk is ezért védelmez olyan evidens fogalmakat, mint „férfi” és „nő”, „apa” és „anya”.

És emiatt támogatandó az a nagy port kavaró intézkedés is, mely szerint a közterületektől elzárva, azaz a gyermekeink látókörétől távol tarthassanak csak olyan provokatív, botránkozásra okot adó, a szexualitást öncélúan megjelenítő, a nemi identitás kapcsán pedig a fiatalok megtévesztésére alkalmas nézeteket hirdető rendezvényt, mint a Pride. Az ott megtestesülő ideológia, mely a szabadosság mellett a szexuális orientációk sokféleségét, a nemi identitás fluiditását, a biológia törvényeinek felülírhatóságát hirdeti nemcsak hamis képzeteket kelt a gyerekekben és a szexualitással ismerkedő fiatalokban, de akár egész életükre kiható kárt is okozhat fejlődésükben.

Ennek felelőssége pedig mindannyiunkat, minden felnőtt, a gyermekek védelmét fontosnak érző embert terhel. Legyen bátorságunk felülemelkedni politikai csatározásainkon és védjük meg együtt a jövőjüket!