Mióta nagyjából 20 éve először láttam vendégségben egy hálószobában az ágy fölé kifüggesztett, egy méter szer egy méteres Che Guevara-képet, azóta nem értem mi ez a jelenség.

Talán az adventben diótörőkkel teletömött budapesti szuvenírboltokra ez nem annyira igaz, de egy random ajándékbolt válogatás nélkül összehordott árui között biztos, hogy találunk Che Guevarás kitűzőt vagy hűtőmágnest ugyanúgy, mint a 4-6-os villamoson, valamelyik kamaszkorába befordult, bőrkabátos suhanc táskáján egy Che Guevarás felvarrót.

De miért akar valaki ennek az embernek a távolba révedő tekintetére kelni minden reggel?

Miért aggatja magára bárki is ezt az arcot, aki egy

  • meggyőződéses marxista-leninista forradalmár volt, 
  • aktív részese volt kivégzéseknek
  • nyíltan megvetette a vallást és az Egyházat
  • és a forradalmi erőszak lelkes híve volt?

Ráadásul egy olyan országban, ami a mai napig nyögi a több évtizeden át ránk erőszakolt kommunizmus istentelenségét?

Persze, ha nagyon akarom érteni, értem: a popkultúra memóriája igen rövid, ha van egyáltalán, és a Kádár-korszak utáni nemzedékek számára az ÁVH, a koncepciós per, a keresztényüldözés és a mindennapi nyomorúság már nem tapasztalat, csupán meg nem tanult házi töriórára. 

Che nem volt magyar kommunista vezető, nem kötődik ‘56-hoz, így „veszélytelenül” egzotikussá tehető, és mi marad?

Marad a fiatalon meghalt lázadó, a rendszerellenes hős, az antikapitalista romantikus kemény és „jövőbe révedő” tekintete.

Egy egyszerű rendszerellenes szimbólummá lúgozta ki az ő személyét pont az a „progresszív” szubkultúra, ami igencsak zokon venné, ha felemlegetnénk a Che által munkatáborokba zárt homoszexuálisokat, vagy a kivégzőosztagok által elhozott „jobb világ” elképzelését.