Jóval a náci táborok előtt a francia forradalom idején létrejött egy olyan internálási rendszer, amelynek kimondott célja az volt, hogy a papok „egy hang nélkül” tűnjenek el. A Terror időszakában a nyugati parton, La Rochelle közelében, Île-Madame mellett 829 papot zsúfoltak össze rabszolga-kereskedelemre tervezett börtönhajókra; közülük több mint ötszázan meghaltak éheztetés, betegség és embertelen bánásmód következtében.

A papok többsége azért vált célponttá, mert megtagadta a Köztársaság által megkövetelt esküt, amely a pápához való hűséget gyakorlatilag felülírta volna, és az egyházat állami felügyelet alá rendelte. A rendszer nem mert mindenkit egyszerre kivégezni: helyette megalázással, deportálással, majd lassú pusztítással „oldotta meg” a problémát. A hajók eredetileg Francia Guyanába indultak, de rossz állapotuk és az angol blokád miatt jórészt soha nem jutottak el, a fedélzeten viszont működésbe lépett a „csendes halál” gépezete.

Az odavezető út is a megsemmisítés része volt: motozás, gúnyolódás, fizikai bántalmazás, a börtönhajók felé vezető úton meggyalázott templomokban való elszállásolás, majd a hajókon tömör zsúfoltság, levegőtlenség, hideg a fedélzeten, rothadt étel, kényszermunka, vérhas és tífusz. Minden „szabályszegésnek” számíthatott: még az is, ha valaki latinul suttogott. A gyorsan agyonlőttek voltak a „szerencsések”; a többieket a lassú leépülés emésztette fel.

A beszámolók szerint a fizikai szenvedésnél is súlyosabb volt a lelki terror: a legénység káromlásokkal, megalázással próbálta elfojtani az imádságot. Mégis: a papok továbbra is áldást mondtak étkezés előtt, keresztet vetettek, és kitartásuk végül némaságra kényszerítette üldözőik egy részét. Különös fordulat, hogy az egyik hajón rejtve megmaradt az Oltáriszentség és a szent olaj, így sokan megkaphatták a betegek kenetét és az utolsó útravalót; a tanúságtételek szerint sokan békével haltak meg.

A történet egyik jelképe a Börtönhajó-kereszt, amelyen Krisztus teste karok és kezek nélkül látható – a papságot idézve, amelyet megfosztottak a misézés szabadságától, mégis hűségesen kitartott imában és szenvedésben. Île-Madame szigetén mintegy 254 pap nyugszik; társaik temették el őket kimerülten, rövid szertartás nélkül, „némán”, ahogy a parancs szólt. Csakhogy a némaság nem tartott örökké: a helyiek megőrizték az emlékezetet, ma zarándokhelyként látogatható.

A cikk egyik legmegrázóbb epizódja a későbbi „visszhang”: egy pap évekkel később felkereste a már elszegényedett Laly kapitányt, és pénzt adott neki: „Így bocsát meg egy pap.” A szándék, hogy „kitépjék őket a Köztársaság könyvéből”, végül nem sikerült: a történet újra előkerült, és ma is arra emlékeztet, milyen könnyen válik a „haladás” jelszava az Egyház elnémításának eszközévé.