Az Európai Unió működési nehézségei rendszerint intézményi diszfunkciók, politikai konfliktusok vagy gazdasági érdekellentétek kontextusában látnak napvilágot. Ezen megközelítések azonban figyelmen kívül hagyják azt a mélyebben gyökerező normatív kérdést, amely az európai integráció egészét áthatja: milyen erkölcsi és kulturális előfeltételek biztosítják a jogállam fenntarthatóságát, és miként viszonyul mindehhez Európa keresztény civilizációs öröksége? Emellett felmerül az a kérdés is, hogy létezik-e az európai társadalmakban fellelhető olyan egységes értékkánon, amelyre a jogállam előfeltételeként megjelenő immateriális közrend felépíthető?

Richard Coudenhove-Kalergi alapvetően joggal vitatott Páneurópa című művében már a 20. század elején világossá tette, hogy az európai egység nem redukálható intézményi racionalitásra vagy gazdasági együttműködésre. Kalergi ugyanakkor felismeri, hogy Európa olyan történeti-kulturális közösség, amelyet közös szellemi hagyomány köt össze, s amelynek középpontjában a kereszténység által formált értékrend áll. Úgy fogalmaz, hogy „Európa […] olyan egységet alkot, amely görög és keresztény alapokon nyugszik.”

E felismerést jogelméleti síkon Ernst-Wolfgang Böckenförde híres tétele fogalmazta meg, amely szerint a liberális, szekularizált jogállam olyan normatív előfeltéteken alapul, amelyeket saját jogi, politikai eszköztárával nem képes megteremteni. A szabadságjogokra épülő alkotmányos rend ugyanis csak akkor működőképes, ha a társadalom tagjai belső meggyőződésből elfogadják a jog korlátait, gyakorolják az önkorlátozást, valamint osztoznak bizonyos erkölcsi alapvetésekben.

Amennyiben e morális mércék fokozatosan erodálódnak, a jogállam ugyan formálisan fennmaradhat, normatív kohéziója azonban meggyengül. A jog ilyenkor egyre inkább eljárási technikává válik, elveszítve belső legitimációját és közösségteremtő funkcióját. A jog normatív funkciója tehát csak akkor maradhat fenn, amennyiben azon immateriális értékekből indul ki, melyek a társadalmi kohéziót megteremtik.

J.H.H. Weiler az európai alkotmányos rend elemzése során erre a problémára mutatott rá különös hangsúllyal. Értelmezésében az Európai Unió sajátos paradoxonban működik: miközben alapjogi rendszerének központi fogalmai – az emberi méltóság, az egyenlőség, a személy autonómiája – a keresztény civilizáció termékei, az Unió intézményes diskurzusa tudatosan kerüli e kulturális gyökerek elismerését. A vallási és civilizációs semlegesség igénye így nem értékpluralizmust, hanem történeti tagadást eredményez.

Weiler szerint egy alkotmányos közösség nem tartható fenn pusztán technokrata vagy eljárási racionalitás révén, a jogrend stabilitása mögött ugyanis szükségszerűen közös értéktartalomnak kell állnia. Amennyiben Európa ezt az értékalapot felszámolja vagy relativizálja, saját identitását gyengíti meg.

Az európai integráció jövője tehát nem pusztán intézményi reformkérdés. A jogállam hosszú távú fennmaradása elválaszthatatlan azon kulturális és erkölcsi forrásoktól, amelyek létrehozták és legitimálták azt.

A kérdés valójában tehát nem az, hogy az Európai Unió vallási közösséggé váljon-e (erre nyilvánvalóan nemmel kell válaszolnunk), hanem az, hogy képes-e alkotmányos jogállamként fennmaradni saját civilizációs alapjainak tudatosítása nélkül.