Dr. Nádor Koppány Zsombor kutatási igazgatónk válasza Völgyi András Szemléleken megjelent erősen torzító írásaira.

Február 3-án jelent meg a Szemlélek felületein Völgyi András ’Mi a kiút a politikai kereszténység zsákutcájából?’ című írása. A vitaindítónak szánt cikk pár nappal követte a szerző januári publicisztikáját (’Imádság vagy demonstráció? Vallási kezdeményezések politikai töltettel’). Erre szeretnék katolikus teológusként (magyar és kereszténydemokrata elköteleződésemet vállalva) reagálni. Nem hagyományos válaszcikket írva, hanem a szerző egyes gondolataihoz kapcsolódóan fogalmazva meg észrevételeimet. A minden részletre kiterjedő reflexió meghaladná a közösségi médiás poszt terjedelmi keretét, illetve több olyan résztéma van, amit kifejtettem más írásaimban (ezek pl. a Szent István Intézet tanulmányai között vagy a Kommentár folyóirat korábbi számaiban megtalálhatóak), így ezekre csak utalni fogok. Ha a megszólított szerző reagál, akkor örömmel válaszolok.

Állam és egyház kapcsolata:

Völgyi visszatérő állítása (egyúttal unalomig ismételt balos-ateista toposz a Fidesz-KDNP kormány egyházpolitikája kapcsán), hogy „a keresztény értékek képviselete nem állami feladat, hanem a hívő közösségek felelőssége”. Röviden mondhatnánk azt, hogy: ’is’. De mi van emögött? Itt kell felmutatni a kereszténység 2000 éves többségi véleményét (a Diogenétoszhoz írt levéltől Szent Jusztinuszon át valamennyi korszak teológiai konklúziójáig), hogy a keresztény ember kettős polgársága (a transzcendensre, üdvösségre való irányultsága, s közben evilági felelősségének vállalása) nem mondhat le a földi város építéséről. Akkor sem, ha a pusztába vonuló szerzetesek, Kierkegaard és Tolsztoj profetikus véleményére szüksége van, hitelességük pedig példát mutat. Isten okkal állított minket az idő és az anyag evilági keretébe. Ami az államot illeti, ott két rövid axiómát kell kimondanunk: Európában a kereszténység civilizációs alap, így a keresztény értékek képviselete Európa számára létkérdés. Nem a kereszténységnek van tehát szüksége Európa államainak a védelmére, hanem az államoknak van szüksége a kereszténység megtartó erejére. Másfelől a keresztény embernek feladata a társadalommal, közügyekkel való foglalatoskodás, a plurális politikai színpadon pedig jogos elvárása, hogy legalább a számarányának megfelelő képviseletet kapjon a közügyek tekintetében. Rowan Williams gondolatát parafrazálva, ha a bélyeggyűjtőkkel azonos jogállású civil szervezetként akarják a keresztényeket tekinteni (ami nyilván badarság), akkor azt is mondják ki, hogy még mindig sokkal többen vagyunk, mint a bélyeggyűjtők…

A fenti állításhoz kapcsolódik Völgyinek az a tézise is, hogy „a keresztény értékek hiteles képviselete kizárólag a keresztény emberek, közösségek és intézményeik feladata, nem államhatalmi tényezőké.” Itt ismét leszögezhetjük, hogy a keresztények feladata mindazt képviselni a társadalomban, kultúrában, hatalomban, amire hitük épül. Egy civilizációnak pedig saját érdekében ki kell állnia a kulturális alapértékei, a magvallásának fundamentumai mellett. Hitünknek a személyes életdöntéseinktől és evilági tevékenységünktől való elválasztása hiba és elkerülendő kísértés.

Az a félmondat, miszerint „be kellene lássuk, hogy egy szekuláris államban, ahol a keresztények a legtöbb esetben kisebbségei a nem vallásos társadalomnak, az állam nem képviselhet kizárólag partikuláris egyházi értékeket” ezer sebből vérzik. Nem moshatjuk ugyanis össze a vallásszociológia legszigorúbb módszertana alapján mért keresztény számarányt és azt a mutatót, ami a ’maga módján való vallásosságot’ és a kulturális kereszténységet értéknek tartókat méri. Márpedig az utóbbi kettővel együtt bőven masszív többsége van azoknak, akik fontosnak tartják a keresztény értékek védelmét. Fontos részlet a ’szekuláris állam’ terminológiai hibája is, ami megfeledkezi a szekularizmus ideológiája és a szekularizáció szociológiai jelensége közötti óriási különbségről, és a liberalizmus ördögi hazugságából indul ki, ami szerint a liberalizmus és államképe nem egy koncepció a világnézetek jogos versengésében, hanem maga a semleges platform. Amúgy kezdhettük volna azzal is, hogy az állítás tézise sem igaz: a magyar állam nem képvisel „kizárólag partikuláris egyházi értékeket”, hanem stratégiai partnerséget ápol az egyházakkal és történelmi, civilizációs jelentőségük, valamint híveik számaránya és az általuk végzett oktatási, gyógyítási, karitatív funkciók végzésének megfelelő mértékű kapcsolatban áll velük.

Azt a bekezdést pedig, aminek tételmondata, hogy „a kormány a politikai kereszténységet kiépítő rengeteg költségvetési támogatás segítségével a keresztény vezetők jó részét a rendszer haszonélvezőjévé tette”, a leghatározottabban kell visszautasítani, mert a legsötétebb bolsevik idők gyűlöletkeltő hazugságaira rezonál és legfinomabb értelmezésében is minimum a megalkuvó békepapsággal mossa össze egyházi vezetőinket.

Antropológiai fundamentumok:

Völgyi kijelenti, hogy „első pillantásra elfogadhatónak is tűnik, hogy a férfi-nő szerelmére alapozott reproduktív család eszményét, valamint a megfogant és a halál előtt álló emberi élet védelmét hirdető keresztény felekezetek számára nem közömbös, hogy az államok hogyan viszonyulnak ezekhez az értékekhez”, majd hozzáteszi, hogy nem redukálható ilyen kérdésekre a keresztény tanítás. Senki nem redukálja a keresztény tanítást a család biblikus rendjére vagy bioetikai, életvédelmi kérdésekre. Abban azonban nagyon téved a szerző, hogy ezeket relativizálhatónak, ’második pillantásra feladhatónak’ tartja. A liberális mainstreammel való divatos kacérkodás oltárán feláldozza a keresztény hit két fontos építőkövét. Nincs mozgásterünk ugyanis a férfi és nő, gyermekáldást vállaló szentségi családképének a felülírására. Ami pedig az abortuszt és az eutanáziát, azaz (nevezzük nevén!) a magzat, illetve az idős/beteg embertársaink meggyilkolását illeti, az az Isten képére teremtett ember méltóságát köpi arcon. Az emberi méltóság fogalma ugyanis a teremtettségünkből és a Krisztus megváltó művében adoptált fiúvá válásunkból fakad, és életkortól, anyagi, szellemi helyzettől, származástól függetlenül, elidegeníthetetlenül minden ember sajátja.

A genderideológia rendszerszintű terjedése (ami Völgyinél ’ún. a genderideológia’) és az életellenes jogszabályokért (ami Völgyinél ’életellenesnek minősített’) való lobbi tehát döntő antropológiai kérdéseket érint, s hiába próbálja ezeket relativizálni a szerző („be kell látnunk, hogy ezek valójában nem a kereszténység lényegét érintik”), igenis a kereszténység lényegét érintik.

Ehhez kapcsolódik az a hamiskásan bárgyú mondat, hogy „ha jól szeretjük Istent, felebarátainkat és önmagunkat, akkor tőlünk telhető mértékben mindig az életet fogjuk szolgálni.” Istentől emberként kaptunk észt és az annak fényében felismerhető örök törvényeket, keresztényként pedig kinyilatkoztatást és a Szentlélek kegyelméből hitigazságokat is. És nem, nem fogjuk az életet szolgálni, sem a család fogalmának a kifordításával, sem a magzatgyilkossággal, sem a kegyes halálnak címkézett eutanáziával. Bármennyire is kényelmetlen ezt a liberális szalonokban kimondani: ezzel a halál kultúrájának adózunk. S, ahogy Szent II. János Pál pápa írta, a küldetésünk az élet kultúrájának a szolgálatára hív.

Amikor kibújik a politikai motiváció:

Egészen SZDSZ-es fennhangja van annak a mondatnak, hogy „ha szolidárisabbak lennénk egymás iránt, és az állam nem vonna el túl sokat a jövedelmünkből, akkor közösségeink javarészt akár önerőből is fenn tudnák tartani a vallásgyakorláshoz szükséges egyházi infrastruktúrát.” Természetesen a hívőknek kötelességük egyházuk, plébániai közösségük támogatása, ebben nincs vita. Abban azonban annál inkább, hogy a szerző megfeledkezik az egyházi infrastruktúra állami támogatásának kettős okáról: egyrészt a rendszerváltást követő megállapodás értelmében a történelmi egyházak pénzbeli kompenzációt kapnak a kommunisták által elvett és soha vissza nem kapott vagyonelemek után. Másrészt az állami normatíva által meghatározott kvótát az oktatási, nevelési, gyógyítási, szociális tevékenységük végzése miatt kapják egyházaink.

„Az elmúlt években egymás után jelentek meg imádságos köntösbe öltöztetett politikai kezdeményezések Magyarországon…” – írja Völgyi. A mondat alaptónusát a farizeusi ítélkezés adja meg. Saját bevallása szerint pedig két dolgot nem ért a szerző: miért nem elég ehhez a templomterek használata, illetve miért van jelen magyar nemzeti lobogó is ezeken az eseményeken. Utóbbi kapcsán legyen elég annyi, hogy Isten magyarnak teremtett bennünket… Az ilyen mondatoknál érzem azt, hogy teológiailag nem vehető komolyan az írás. Ha azonban egy politikai pamflet, akkor annak a legálságosabb példái közül való.

Fenyegetést sugalló keresztény-nemzeti kulturális revansvágyról olvasunk… Egyébként igenis szükség van a kultúrharcra, fogalmaink és intézményeink visszavételére.

Völgyi mindhárom írása végeredményben vallási köntösbe bújtatott politikai publicisztika… A szerzőnek természetesen joga van a politikai véleményéhez, azonban azt keresztény mázzal leöntve kereszténységgel kapcsolatos írásnak feltüntetni nem korrekt megoldás.

A cikkben megjelenik a szinodalitás cukormáza… Egyszóval minden, amiért a liberális sajtó jópontot szokott adni a kereszténységnek.

Egyetértek Völgyi 2024-es mondatával: „azt a kort, amelyben élnünk adatik, a minket teremtő Istentől kaptuk ajándékba. Az ő szeretete tesz minket épp a jelenkor gyermekeivé.” Így van, s Ő ruház fel evilági feladattal, küldetéssel, hogy a már igen és még nem állapotában részeseivé váljunk teremtő művének és visszatükrözzünk valami töredékest az ő eljövendő országából.