Varga Gergő Zoltán írása.
Nemrégiben újra felúszott a közösségi média kiszámíthatatlan vizein egy kifejezetten családi életre fókuszáló portál 2020-as cikke, amelyben azt taglalták: minden anyának joga van évente egyszer szabadságra menni, egyedül, a családjától függetlenül.
A cikkben kifejtik, hogy az otthoni kisgyermekes élet nem kevésbé stresszes vagy fizikailag megterhelő, mint a teljes munkaidőben dolgozó társak munkája,
csak itt nem jár le a munkaidő, sőt 0-24-es készültséget jelent.
A pszichológusok azt mondják, hogy nem lehet bírni ezt a tempót sokáig, ezért azt javasolják, évi 4-5 nap kijár az anyukáknak, távol a család zajától.
A téma persze valamelyest kényes, de mivel magam is aktívan tapasztalom, hogy a békében elvégzett – akár szellemi, akár fizikai – munka a legtöbbször kevésbé megterhelő, mint azonos mennyiségű időt a gyerekek közt, háztartásban, 130%-ra pörgetett multitaskinggal eltölteni (legalábbis minálunk), úgy gondolom, akad némi rálátásom ennek a radikális megállapításnak furcsa mibenlétére, miszerint egy édesanya mentális épségének fenntarthatóságához elengedhetetlen elszakadnia identitásának egyik sarokkövétől.
Amikor cikkek olyan fogalmakkal dobálóznak, hogy a pszichológusok így, a szakértők meg úgy, már óvatosan közelítek, ugyanis a pszichológusok közé tartoznak azok is, akik szerint például az önkielégítés/aktív szexuális élet – házasság ide vagy oda – szintén elengedhetetlen a mentális egészséghez, de ugyanúgy a különféle pszichológiai társaságok is azok, akiknél vért izzadva lehet csak megjelentetni bármilyen gender-elmélet kritikus tudományos értekezést, ha egyáltalán. Szóval csak óvatosan.
Az írás egyébként nem említi, hogy a pszichológusok mit gondolnak a házastársak hűségéről, amihez az is hozzátartozik, hogy együtt egy irányba igyekeznek formálódni, gondolatiságban is hűnek maradni egymáshoz. Tehát nem feltétlen alakítok ki olyan életvitelt magamnak, aminek fenntarthatóságához hozzátartozik például egy családtól teljesen független egyhetes rekreáció, hanem ha nincs lehetőség nagyobb intervallumokra, akkor igyekszem a házastársammal olyan apró „gyorstöltőket” kialakítani az életünkben, amik segíthetnek átkelni a kisgyerekes évek kihívásain. Nálunk például ilyen a közös hobbi, amit este fektetés után kiválóan tudunk heti egy-két este művelni.
A cikk írja: „egész nap »szolgálatban« vannak”, idézőjelbe téve a szolgálatot. Pedig semmi idézőjelezni való nincs ebben. A nevelés az élet szolgálata.
Ez a legtöbb és a legjobb dolog, amit az életben tudunk tenni. Mondták még a régi bölcsek: aki csak magának él, nem is él igazán. Ez is idevág. Meg az is, hogy „aki nem veszi fel keresztjét minden nap, nem méltó hozzám”. Kultúránktól messze áll az önmagunknak való meghalás témája, pedig annyira nyilvánvaló és gyönyörű gyümölcsöket terem ez a fajta élet.
Az elmúlt időket, vagy akár csak a mostani, de a világ „szerencsétlenebbik” 9/10-ére születettek helyzetét tekintve, egyszerűen nem tudom igaznak elfogadni azt a gondolatot, hogy ez a túlmisztifikált „énidő” a szétesés elleni abszolút kulcs. Nincs lehetőség a boldogságra, az egészséges lelkületre a világ azon nagyobbik részén, ahol a túlélésért való küzdelem a napi élet része? Teréz anya, Böjte Csaba, vagy a tíz évet a Gulágon lehúzó Placid atya valahogy másról tanúskodnak.
És Önök mit gondolnak?
