Nádor Zsombor írása.

Napjaink legüldözöttebb vallása a kereszténység. A terror, robbantásos támadások, késelések, tömegbe hajtások már Nyugat-Európában is évente több alkalommal ismétlődő események. Ezekkel a tragikus és egyre gyakoribbá váló támadások ellenére is földrészünkre másfajta keresztényüldözés jellemző, mint Afrikára, a Közel-Kelet egyes államaira vagy Kínára.

Civilizációnkat egyszerre sújtja a közöny, az önfeladás és a kulturális keresztényüldözés. Közöny a más földrészeken élő, vallásszabadságot nélkülöző, esetenként életveszélyben lévő hittársaink iránt és közöny saját civilizációnk kulturális keresztényüldözése iránt. Velünk él az önfeladás, az önkéntes gettóba zártság lassan pusztító mételye, melynek más-más gyökerei vannak Nyugaton és a posztkommunista Európában. Közép és Kelet-Európában, a kommunista diktatúrát követően máig nem merünk beszélni hitünkről a közösség tereiben, Nyugaton pedig az elmúlt két évszázad sikeresen elhitette az emberek többségével, hogy a vallás helye a magánszféra eldugott rejtekein belül van. Ott nem zavar senkit.

Végül velünk él és nyomasztó súllyal szakad ránk a kulturális keresztényüldözés bénító tapasztalata. Az a sokszor kimondatlanul is erős struktúrát alkotó meggyőződés, hogy a felvilágosodás és különösen ’68 szellemileg győztesnek tartott hamis eszméi után a teista álláspont diszkvalifikálttá vált a kulturális életben és a közéleti viták során. A közélet és a kultúra szintjén máig tartja magát két tudományosan már megdöntött meggyőződés. Az egyik, a felvilágosodás és modernizmus hamis tudományeszménye, amely a vallás idejétmúltságát vallva azt tartja, hogy a tudományos haladás elégséges és mindenre kiterjedő válaszokkal szolgál az ember kérdéseire. A másik paradigma, a szekularizációs tézis, melyet a kultúra és a közélet terén máig biztos igazodási pontnak tartanak.

Bonyolult helyzetben, elfogadva a pluralitás tényét, de szembeszállva a pluralizmus ideológiájával kell egyházainknak felemelni hangjukat és olyan szerepet kiharcolni és betölteni a nyugati kulturális-közéleti porondon, amely híveik lélekszámával és a teista hit civilizációnkban betöltött szerepével összhangban van. Kiharcolni az ezt vitató pluralista-szekuláris-liberális ideológiákkal szemben és önként betölteni, feladva a gettóba zártságot, vállalva az evangelizációt, hitvallást és a közéleti szerepvállalást.

Mivel, a külső kulturális nyomás erősödik, a belső tartószerkezetek pedig sok helyütt omladoznak, a nyugati kereszténység előtt összetett kihívások állnak: az erősödő vallási pluralizmus és a humanizmus valláspótló erői. Utóbbihoz tartozik a posztmodern, a gazdaság mindenek elé helyezése, a fogyasztói kultúra és a hit szinkretizmusa.

Civilizációnk feladva az értelmet és az erények iránymutatását, önkéntesen választott relativizmusba süllyedt. Immár nem az a kérdés, hogy a hit és értelem milyen arányban vezérel minket, hanem mindkettőt félrelökve az emotivizmus zsákutcájába kerültünk. Abba a posztmodern elképzelésébe, mely szerint választásaink csupán a választó egyén érzetein múlnak.

A kulturális keresztényüldözés egyik legismertebb példája volt a Lisszaboni Szerződés preambulumában a kereszténységre való hivatkozás beszédes megtagadása. A szöveg úgy fogalmaz, hogy „ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista hagyományaiból” a vallást voltaképpen magányügyként határozza meg, gettósítja. Ezt az egymás mellé rendelt felsorolást úgy is lehet értelmezni, mint a hit és értelem vagy-vagy alternatívaként való bemutatását.

Az egyik oldalon áll a kultúra, értelem, haladás támogatott értékrendje, a másikon a megtűrt vallásé. Egy ilyen megfogalmazás a vallást különválasztja az államtól, a kultúrától és a humanizmustól. Ez a típusú osztályozás azt sugallja, hogy a teista világnézet ellentétes a humanizmus értékeivel, így az egyenlőséggel, a szabadsággal és az értelem tiszteletével is. Megfeledkezve arról, hogy a humanizmus a kereszténységből nőtt ki és értékei megalapozottságát a zsidó-keresztény hagyományból meríti.

Ebben a kulturális környezetben a kereszténység kényszerhelyzetben van. Idővel választania kell majd, hogy hajlandó-e az uralkodó kultúrával szembeszegülve egy gyökeresen más keresztény életet élni. Hajlandó-e erőt és energiát fordítani elsősorban saját fiataljainak a megtartására és meggyökereztetésére, a keresztény oktatás és a keresztény kulturális tér széleskörű kialakításával, megszervezésével.