„És csinálják már?”– kérdezte a plébános, akinek felrótták, hogy ötödik vasárnapja ugyanazt prédikálja. Néhány éve kollégánk fején találta a szöget – mi csináljuk már? #reposzt Varga Gergő Zoltán írása.

Szeretek előre felkészülni a dolgokra, a karácsony pedig elég kiszámítható időpontban érkezik (érdekes belegondolni, hogy ilyen szempontból az Isten is milyen kiszámítható; mindig jön az átváltoztatásnál, mindig jön, ha kérem; folyton ott áll az ajtó előtt – néha kirakom szegényt, de soha el nem megy).

Szóval készület. Már négy kemény hete toljuk kisebb-nagyobb lelkesedéssel a hajnali összefagyásokat (értsd: roráte, ahol nincs az a nadrágmennyiség, ami elég lenne), szeljük a bevásárlóközpontok hömpölygő embertömegét, hallgatjuk a mindenhonnan szóló gejl karácsonyi nótákat, fát veszünk, meg szaloncukrot, előre dolgozunk, mert bár a hét végén van karácsony, előtte már csak megspóroljuk ezt a hetet magunknak. Szívesebben is csücsörészünk inkább békésen a kandallónál, semmint kókadozunk a munka mellett a „mindjárt szenteste én meg mi a bánatot keresek itt?” nemes lelkületével. Az ünnepi menü hozzávalói glédában a frigóban, és a „Reszkessetek, betörők!” is bekészítve áll a 30 éves VHS-lejátszóban – bár a kazettára apa véletlenül félidőnél rávett három percnyi formaegyet. A mai napig nem tudja senki, hogy csinálta.

Szóval itt ülünk, az ünnep is lemegy majd, csak a start gombot kell megnyomni. Mit csináljunk?

Ennyi lenne? Egy gondosan összekoordinált, levezényelt művelet? Közben, persze, nagyon szeretjük egymást. Egyébként év közben is, csak most úgy jobban.

Legalább két napig nem akadok ki, hogy a tata nem oltja be magát, meg azon, hogy a náncsi szerint Kádár egy szent volt.

Aztán, valahogy az elmém legmélyebb bugyraiból feltör valami homályos emlék arról, hogy a karácsony nem arról szól, hogy mi most így családilag hogyan meg mint jöttünk össze. Persze a Szent Család is ekkor lett családdá, fontos is ennek az ünneplése, de elsősorban még mindig nem ez az, amiről a karácsony valójában szól.

Mert ez a legbelső, legszemélyesebb énünknek az Istenre való rátekintése.

Ráeszmélés arra, hogy minden egyes eltelt másodperccel – ezekkel is, amiket térdekre rakott kezekkel magamba nézve töltök, „mihaszna” –, de mégegyszer: minden, egyes, eltelt, másodperccel közelebb kerülök a Krisztussal való találkozásomhoz. Ha nem is érem meg a második eljövetelt, az biztos, hogy megállíthatatlanul haladok az isteni randevú felé.

Szeretnék okosan várakozni.

Nem bejglivel, meg girlandokkal.

Három nap alatt felépített templommal.