Nádor Zsombor írása.

Az Uniós dokumentumok által deklarált értékek:

Napjainkra az emberi-, és alapjogok meghódították a jog és a politika világát, forradalmasították az intézményeket és filozófiai-antropológiai rendszerré szilárdultak. Az egész alapjogi szisztéma a méltóság fogalmára épül. Az ember méltósága azt az értéket fejezi ki, ami az ember sajátja, és ami megkülönbözteti őt a többi teremtménytől. Ennek fő jegyei az értelem és a szabadság, azaz végsősoron a lélek.

Az Európai Unióról szóló szerződés felismerve az identitás és a morális alap fontosságát, úgy fogalmaz, hogy a tagállamok értékközösségben vannak egymással, az Unió három fő célja pedig a béke biztosítása, valamint az általa vallott értékeknek és a jólétnek az előmozdítása. Az értékekben való közösség annyira fontossá válik, hogy túl az identifikációs alapon, ezek megvallása a közösségbe való felvétel alapkövetelménye, megsértésük pedig a tagok számára súlyos következményekkel jár.

Az értékek meghatározatlansága, ködösített-fluid tartalma szembeszökő gyakorlati problémaként jelentkezik a most is zajló, az EU és a magyar kormányzat közötti feszült vitákban.

De melyek azok az alapértékek, melyekre az uniós szövegek hivatkoznak? Az Európai Unióról szóló szerződésben az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság és az emberi jogok értékeit említi a dokumentum.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája – amely egyenesen a közös értékekben való osztozásban jelöli meg a békés együttélés alapját – némileg eltérve a fenti dokumentum kánonjától, a szolidaritással bővíti az értékek listáját, a demokrácia és a jogállamiság pedig nem értékként, hanem elvként tételeződik.

Problémát okoz, hogy a fenti értékek definiálás és megalapozás nélkül állnak előttünk az uniós dokumentumokban. Joggal tehetjük fel a kérdést: honnan erednek európai közösségünk értékei?

Grégor Puppinck éleslátóan mutat rá, hogy a méltóság eredetének két különböző felfogása (teremtett méltóság vagy önmagából származó emberi méltóság) mögött nem kevesebb húzódik meg, mint Isten létének a kérdése. Ha ugyanis Isten létezik, a világ pedig teremtett, akkor az ember egy korlátozott létező. Isten híján azonban az ember az univerzum uraként tekinthet magára. A jogok eredete és korlátozottsága tehát attól függ, hogy elismerjük-e Isten létét és ebből származtatjuk-e az emberi méltóságot.

Az emberi méltóság fogalomtörténete:

Az emberi jogok eszménye az antikvitás filozófiáját és jogrendjét, a zsidó hagyományréteget, a keresztény vallást és etikát, illetve az ész uralmát valló felvilágosodást szintetizáló európai civilizációhoz kötődik. Koncepciójának megszületésében tehát főleg a keresztény tanítás és a felvilágosodás eszméi voltak döntőek.

Az egyik vezető jogértelmezési megközelítés szerint a méltóság nem alapjog, hanem megelőzi azokat és az alapjogok forrásául szolgál. Ez az úgynevezett nyitott koncepció önmagában álló és jogon kívüli transzcendens értéknek tekinti a méltóságot. Ezt az álláspontot tükrözi mások mellett a magyar alkotmánybírósági- és a német joggyakorlat. Szellemi alátámasztásául pedig a középkor és az újkor keresztény filozófiája, illetve mindenekelőtt a Szentírás szolgál.

Ha ezen megállapítás alapján visszatekintünk a Charta megközelítésére akkor korábbi félelmeink beigazolódni látszanak: az Uniós dokumentumban az emberi méltóság tartalmát a szövegben felsorolt emberi jogok összessége adja, a méltóságnak nincs azokon túlmutató jelentése.

Napjaink jogi deklarációi nem hivatkozhatnak az ókori görög filozófia gyökereire. A görög timé ugyanis nem az egyetemes és minden ember által eleve birtokolt minőséget jelölte, hanem a kiválóságot vagy státuszt. A méltóság a barátnak, a közösség tagjának a sajátja, de az idegen vagy az ellenség azt nem birtokolja. A görög gondolkodásban tehát a méltóság megkülönböztet és nem pedig hasonlóvá tesz.

Cicero a görög hagyomány utódaként elismerte, hogy a méltóság erkölcsi tekintélyből, társadalmi-, ill. mesterségbeli kiválóságból ered, s ebből fakadóan az emberek nem azonos méltóságra tarthatnak igényt. Ezzel együtt vallotta, hogy van ezektől független emberi méltóság, dignitas hominis is, ami a természettől való. Ugyanakkor ez a méltóságfogalma az emberi faj ontológiai helyét rajzolta ki a kozmoszban, de arra nem volt alkalmas, hogy az emberi személynek az egyéni méltóságát kifejezze és megalapozza.

A Biblia teljesen más alapokra helyezi a kérdést. A Teremtés Könyve tanúságot tesz arról, hogy Isten a saját képmására alkotta az embert, akinek ebből fakadóan kitüntetett helye van a teremtésben. Az Ószövetség visszatérő tanítása, hogy minden ember egyenlő és azonos méltósággal bír. A méltóság a Teremtő Isten vonásait hordozó ember sajátja, ami a társadalmi életre nézve fontos következménnyel bír: a méltóságot az idegenben is tisztelni kell. Az Újszövetségben a teremtettségből fakadó méltósághoz társul még a Krisztus megtestesülésében és megváltó műve által elnyert adoptált istenfiúság méltósága és egyenlősége.

A keresztény gondolkodás újdonsága, hogy vallja az ember test-lélek egységét, így a méltóság az emberi testet is megilleti. Szintén a kereszténységből fakadó új elem az emberek közötti egyenlőség, ill. az ember személyvoltának és történetiségének a felismerése, valamint az akarat, a szeretet és a szabadság jelentőségének a középpontba állítása.

A keresztény felfogásban a méltóság nem az etikához, hanem a léthez kapcsolódó fogalom: nem az ember cselekvése által determinált, nem morális értékelés következménye, hanem a létével együtt járó, a Teremtő Atyától ajándékba kapott elidegeníthetetlen attribútum.

Az újkorban Immanuel Kant morálfilozófiai megközelítése vált megkerülhetetlenné. A kanti célok birodalmában mindennek vagy ára vagy méltósága van. A moralitás és a humanitás összekapcsolódik, vagyis az erkölcsre képes ember az egyetlen, aminek méltósága van. A német filozófus az emberi értelemmel hozza összefüggésbe – a keresztény tanításhoz hasonlóan szerinte is minden embert megillető – méltóságot. Kant a tiszta értelemben fedezi fel a méltóság eredőjét és úgy érvel, hogy a morális cselekedetre képes, autonóm célokat kitűzni és elérni tudó értelmes lény, azaz az ember bír méltósággal. Mindegyik személy azonos mértékben.

A méltóság eszmetörténeti áttekintése azt mutatja, hogy a vallás és a filozófia egyaránt a közösségképzéssel hozták összefüggésbe a fogalmat. Az antikvitásban az erényes embereket, a közösségnek a kiváló tagjait illette meg. A keresztény teológia azonban, s ebből kiindulva Immanuel Kant filozófiája is, az egész emberiségre vonatkoztatja. Ez a mindenkire kiterjedő keresztény méltóságfogalom került bele a nyugati jogállamok jogrendjébe és ez minden körülmények között magában foglal egy minimális tiszteletet, amihez hozzátartozik az erőszakmentesség, a szolidaritás, a tolerancia és az egyenjogúság.

A keresztény filozófia és a teológia megközelítése:

Az Uniós dokumentumok nem ismerik el az emberi méltóság és az emberi jogok forrásaként sem Istent, sem a természetet. Ezért az emberi méltóság és az emberi jogok úgy jelennek meg, hogy az ember önmaga nyilatkoztatja ki saját értékeit és jogait. Hitünk szerint azonban ezek a jogok nem megalkotottak, hanem felsimertek és kinyilatkoztatottak: mindig léteztek.

A keresztény filozófia rámutat, hogy a méltóság fogalma, amely az emberi jogok és a demokratikus eszmény alapja is, vitatottá, szlogenszerűvé válik, ha elválasztjuk teológiai-természetjogi gyökerétől.

A Katolikus Egyház Katekizmusa úgy fogalmaz, hogy „mivel az Isten képmása, az emberi egyénnek van személyi méltósága, ezért nem valami, hanem valaki.” Az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma pedig arról tesz tanúságot, hogy „minden ember arcán tükröződik valami Isten dicsőségéből, minden ember Isten előtti méltósága alapozza meg az ember méltóságát a többi ember előtt.”

A keresztény tanítás, amely minden ember egyenlő, elidegeníthetetlen méltóságát vallja, három meggyőződésen alapszik. Egyrészt a teremtettségből fakadó méltóság felismerésén. A Teremtő Isten végtelen szeretetében belénk véste önnön képének isteni vonásait, arra hívva minden embert, hogy Őt megismerje, szeresse és vele szövetségi kapcsolatban éljen. Másodszor, ez a méltóság akkor nyilvánult meg teljes mértékében, amikor Jézus Krisztus emberré lett és magára vette az emberi létezés teljességét. Harmadszor: Krisztus feltámadásában az ember egy eszkatológikus célra irányul, s méltóságának legfontosabb szempontja, hogy meghívottá vált az Istennel való örökké tartó közösségre.

A kereszténység ebből a felismerésből és hitből fakadóan kiáll azon meggyőződése mellett, hogy igazságos társadalom csak az emberi személy transzcendens méltóságának tiszteletben tartása mellett valósítható meg, maga az emberi személy pedig semmilyen körülmények között nem válhat eszközzé.

Ezért az elmúlt bő fél évszázad pápai és egyházi megnyilatkozásai üdvözölték az emberi jogok és az emberi méltóság megerősítési törekvéseit. Egyúttal rámutattak, hogy gyökerük abban a méltóságban keresendő, amely minden embert megillet, természetes megalapozásuk pedig a természetfeletti kinyilatkoztatás fényénél szilárdul meg. Végső forrásukat nem az emberi akaratban, nem is az állam létezésében, hanem magában az emberben és Teremtőjében, Istenben fedezhetjük fel.

A korunkban fájóan tapasztalt társadalmi szétszakítottság gyökere az emberi természet mélyének sebzettsége, mely fenyegeti az emberi személy értékét és méltóságának a kibontakozását. Az ember  sem kizárólagos és abszolút értelemben vett individuumként nem fogható fel (aki önmagára épít és alapoz), sem a másik antropológiai zsákutcát jelentő elképzelésként, miszerint puszta sejtként egy rendszeren belüli funkciót tölt be. Az első tévedésben az ember istenné teszi magát, de közben kapcsolatai megszakadásával önmagát taszítja ki, a másodikban pedig fogaskerékké silányul. Az ember csak az Istentől neki ajándékozott szabadság birtokában képes a jó felé fordulni.