A napokban kikerült az internetre egy hosszabb okfejtés – a Pride ideje alatt a 35 fokban tűző napon, térden állva rózsafüzérező híveket kritizálandó – egy egyébként katolikus közéleti szereplő tollából (őt most nem nevezném meg, hogy a személye ne vigye el a fókuszt a jelen írás tartalmáról), ami több katolikus hívő által is meg lett osztva, meglepő módon pozitív felhanggal. Varga Gergő Zoltán írása.

Ez az írás úgy fogalmazott, hogy a Pride egy békés önkifejezés, egy méltóságünnep, míg a vele egy időben zajló rózsafüzérezés nettó demonstratív ítélkezés, amely a vallást eszközzé silányítja. Erre reagálnék most, hogy miért hatalmas csúsztatás ez?

Nem az ítélkezés, hanem a valóság szeretete vezet az imára

A keresztény hitből fakadó ima – akár egyedül, akár közösségben végzett – soha nem lehet pusztán „demonstráció”, kiváltképp nem provokáció. Ha mégis annak látszik, az nem a hívő hibája, hanem a világ torz tükre. Különösen akkor fontos ez, ha a másik oldalon nem csupán egy szimpla közösség, hanem egy olyan mozgalom áll, amely a teremtés rendje és a klasszikus, bibliai emberkép ellen lép fel. Ez a Pride, és ez nem egyszerűen „büszkeség”, hanem ideológiai gőg.

A Pride nem önazonosság, hanem ideológiai forradalom

A kortárs Pride-mozgalom nem pusztán arról szól, hogy az emberek bizonyos jogokért harcolnak, bár kétségtelen, innen indult a dolog. Már a mozgalom kezdete is lázadás: a Stonewall Innben történtek, amelyre az LMBTQ-közösség, mint „felszabadulás” emlékezik vissza, valójában egy melegbárban végzett rendőrségi razziára adott erőszakos válasz volt. Innen indult a „meleg felszabadítási mozgalom”, amelynek kifejezett célja – nyíltan bevallottan – a társadalom átalakítása.

Ez az ideológia nem elégedett meg azzal, hogy az emberek „elfogadják” a másságot – célja a normák eltörlése. Ezt támasztják alá az olyan szerzők, mint Marshall Kirk, Hunter Madsen, vagy a Gay Liberation Front alapítói, akik nyíltan beszéltek arról, hogy az amerikai társadalmat „át kell szerkeszteni”. És nem csupán gondolati szinten: a mozgalom hatalmas nemzetközi intézményrendszert épített ki (pl. ILGA), és dollármilliárdokban mérhető pénzügyi támogatottsággal bír, olyan multimillárdosok által, mint az egyébként meleg Tim Gill, a transz Jennifer Pritzker, vagy a napjait „transzhumánként” tengetni próbáló Martin Rothblatt, vagy épp az Európai Bizottság.

A Pride tehát korántsem egy egyszerű önkifejezés – hanem egy antropológiai forradalom ünnepe, amely tagadja a teremtett emberi természetet, a férfi és nő közötti komplementaritást, és a heteroszexualitást, mint az emberi természetbe írt szexuális rendet.

A keresztény szeretet figyelmeztet – mert az igazság szabaddá tesz

A keresztény szeretet nem a hallgatás szeretete. A szeretet nem asszisztál a bűnös életformákhoz, hanem irgalommal figyelmeztet és a megtérés útját kínálja. Jézus a házasságtörő asszonyt sem ítélte el, de nem is relativizálta bűnét: „Menj el, és többé ne vétkezzél.” Ez az igazi irgalom, ez a keresztény etika forrása.

A Pride viszont nemcsak hogy nem bánja meg a bűnt, hanem büszkélkedik vele. Olykor körbejár egy mém arról, hogy hogyan sajnálkozik a többi főbűn, amiért a Pride egy egész hónapot kapott…

Itt nem pusztán egyéni életutak elfogadásáról vagy el nem fogadásáról van szó, hanem nyilvános demonstrációkról, ahol a „szexualitás, mint szabadság” képe jelenik meg, sokszor egészen obszcén és provokatív formákban – gyakran gyerekek szeme láttára. Ez nem a szeretet kultúrája, hanem a szégyen elvesztésének kultúrája.

Az ima nem eszköz, hanem a legnagyobb szeretet kifejeződése

Imádkozni valakiért nem ítélkezés, hanem a legmélyebb jóakarat. Különösen igaz ez egy olyan világban, ahol már a szót is megfosztják jelentésétől, és ahol a gyerekeket is sok helyütt ideológiai nevelésnek teszik ki.

Amikor valaki a Pride idején rózsafüzért vesz a kezébe és imádkozik, azt nem azért teszi, hogy másokat provokáljon, hanem mert fáj neki, amit lát, a szakadék felé rohanó közeget rántaná vissza, hiszen ő is, szerettei is ebben élnek. Nem gyűlöletből, hanem reményből fakad ez az ima. A legnagyobb jót akarja: hogy a másik felismerje, ki ő valójában Isten szemében, és ne tévúton keresse az önazonosságát.

A Pride nem a „más többiek” ünnepe, hanem a normalitás tagadása

A Pride nem egyszerűen a másság elfogadtatására törekszik, hanem a klasszikus erkölcsi rend dekonstruálására. Ezt nemcsak teológusok és filozófusok mondják, hanem (bár túl kevesen vannak) keresztény pszichológusok is. Hogy a magyaroknál maradjunk, Bagdy Emőke, Hal Melinda vagy Bánki M. Csaba is figyelmeztetett: a Pride vizuális és érzelmi tartalma – különösen gyermekekre – traumatizáló lehet. Nem semleges esemény, hanem olyan ingerek tárháza, amelyek zavarhatják a fejlődést, az önazonosságot, a biztonságos kötődést és az erkölcsi érzéket, amint erre Szilvay Gergely felhívta a figyelmet nemrégiben megjelent tanulmányában.

A köztereken látott bőrszerkós, pórázon vezetett vagy félmeztelen performerek nem véleménynyilvánítók, hanem gátlástalan hatásgyakorlók.

A gender-ideológia filozófiája: az ember újraértelmezése

A gender-elmélet szerint az embernek nincs eleve adott természete és célja, hanem pusztán társadalmi konstrukciók terméke. Ez tökéletesen szemben áll a keresztény emberképpel, amely szerint az ember test és lélek elválaszthatatlan egysége, és akinek a teremtett világban van helye, értelme és célja.

A gender-elmélet azonban nem ismeri el ezt a célszerűséget (causa finis), sőt a világot is „varázstalanítja” (á la Max Weber), vagyis értelmetlen anyaghalmazként kezeli. Ezért válhat a test puszta eszközzé, a nem pusztán érzéskérdéssé, az identitás pedig végső soron politikai kijelentéssé. Ez az emberkép radikálisan ellentétes nemcsak a kereszténységgel, hanem a természettörvényt felismerő józan ésszel is.

A gyermekek védelme: nem gyűlölet, hanem kötelesség

A gyermekek jogai nem ott kezdődnek, hogy bármilyen felnőtt életformát „megismerhetnek”. A joguk a védettséghez, az egészséges fejlődéshez, a szexualitásuk fokozatos kibontakozásához fűződik. A Pride azonban – ahogy a szakpszichológusok rámutattak – nem csupán tájékoztat, hanem provokál. A látottak nem semleges képek, hanem erős és gyakran zavaró ingerek, amelyek identitászavarhoz, félelemhez, szorongáshoz vezethetnek.

Aki ez ellen szót emel – vagy rózsafüzért imádkozik –, az nem gyűlöl, hanem véd. És a gyermek védelme mindig elsőbbséget élvez a felnőttek önkifejezési igényével szemben!