Üzenet Európába

„Nem haboztunk főbe lőni emberek ezreit, és nem fogunk habozni ezt ismét megtenni”- mondta elvtársai körében Lenin alig több, mint száz esztendeje. Akkor fogtak hozzá Európában a világtörténelem legvéresebb társadalomátalakító műtétéhez, a kommunizmus megteremtéséhez. Ez a kísérlet szörnyű áldozatokat követelt a világban. Tízmilliókat gyilkoltak le, egész társadalmi rétegeket ítéltek pusztulásra. Erre a célra létrehozták a kényszermunka-, megsemmisítő és átnevelőtáborait. Túszokat szedtek, éhhalálra ítéltek, megaláztak embereket. Tarkón lőttek, gumibottal vertek. Arccal a falhoz állítottak, a homlok és a fal között ceruzával – az összeesésig. Tűvel szurkáltak, a testet izzóra hevített rezsólappal égették. Guggoltattak tíz-tizenöt kilós súlyokkal, talp alatt éles szögekkel összeesésig. Az ajkakba, szembe, orrba, szeméremtestbe villanyáramot vezettek. Lehetetlenné tették az alvást. A feszületbe áramot vezettek és a papnak meg kellett csókolnia. A zárkákban volt, ahol leülni sem lehetett. Hónapokig, sőt évekig a siralomházban tartottak embereket.

Azt hittük ezen már túl vagyunk. Lelepleződött a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus és összes fiók izmusa. Azt hittük, éppen elég volt 1917 óta – nem jöhet már vissza. A kommunizmus eleve hamis ideológia volt, nem szolgált mást, csak a hatalom megszerzését és megtartását. Semmi köze nem volt a szabadsághoz, demokráciához, egyenlőséghez. Csak az erőszak, a megfélemlítés és a meghunyászkodás tartotta fenn. Az eszme értéktelenségét mutatta, ahogy hívei és haszonélvezői levetették. Mint egy rossz köpönyeget és lettek „demokraták”. Úgy gondoltuk, majd elszivárognak, s a szocialista embertípussal egyetemben.

Tévedés volt. A köpönyeget lecserélték, de a lényegük nem változott. A gyűlölet túl mélyen megült bennük. Dehogy lettek demokraták! Kiderült, hogy az eszme veszélyesebb, mint gondoltuk, mert valós emberi vágyakra épít. Legyenek azok szépek (szolidaritás), vagy éppen alantasak: jog a korlátlan hatalomhoz. Nem lehet nem észrevenni, hogy a világmegváltás téveszméje makacsul újratermelődik. Hol? Hát ahol nem alakultak ki az immunitások a ragállyal szemben. Ahol az ’eszme” nem lepleződött le, ahol az nem alázta meg az embert hétköznapi pillanatokban, szembesítve a rémisztő valósággal: mindenki szem a láncban.

A nagy lelepleződés után azt hittük elég erősek vagyunk – az igazságaink elég erősek -, hogy a világmegváltás szemfényvesztése többé ne ismétlődhessen meg. Mindenféle utópiák jegyében ne lehessen korlátozni az életünket, se gondolatainkat, se szavunkat. S megdöbbenve látjuk, hogy a kommunista utópia elemei újratermelődnek. A világállam, a világnép: az országok és nemzetek nélküli bolygó. A család és múlt nélküli társadalom, a természettudományok „felülírása”. A parasztság nélküli társadalom, a gyermek – azaz jövő - nélküli társadalom. És látjuk, hogy kitört a háború, még messze a front, de érezzük, hogy közeledik, érezni a pernyeszagot.

Bizony nem haboznak főbe lőni emberek ezreit, feláldozni emberek tíz- és százezreit ma sem. De itt vannak még velünk, akik átélték a forradalmat 1956-ban és az azt követő kádári vérengzést. Akik megdöbbentek a hatvannyolcas prágai bevonuláskor, akik Lengyelországba jártak a nyolcvanas években erőt meríteni papoktól és munkásoktól. Akik méltósággal, fölénnyel, kellő megvetéssel dobták a szemétdombra a szovjet birodalom által ránk kényszerített kommunista eszmét és rendszert. Itt vagyunk, s van még dolgunk is. Szülők és nagyszülők vagyunk. Dolgunk, hogy puszta létünkkel, szavunkkal, életünkkel megakadályozzuk, hogy a kommunista kísértet még egyszer visszatérjen. Errefelé nálunk, de legjobb lenne, ha Európában sehol sem.