Mégis, kinek az élete?

2001 márciusában a hatalmon lévő tálib kormány rendelkezésére megsemmisítették a Bamayan-i Buddha szobrokat Afganisztánban. A két szobrot – az egyik 38, a másik 55 méter magas – Kr.u. 570-618 között épült, és a gandhárai művészet kiemelkedő alkotásai között tartották számon, amelyek az egész emberiség egyetemes kultúrkincsei közé tartoztak, egészen a megsemmisítésükig. A világ számos országa – többek között Belgium, Hollandia, Luxemburg, Portugália, Spanyolország, Kolumbia, Új-Zéland, Ausztria, Finnország, Németország, Svájc, Kanada illetve az USA is – tiltakozott a rombolás ellen, szerintük ugyanis hiába volt hatalomban a tálib kormány, akkor sem lett volna joga az egész emberiség kultúrörökségének részeként nyilvántartott szobrok lerombolásához.

A hasonló rombolások megelőzése érdekében a Föld számos országa rendelkezik a műalkotások védelméről szóló törvénnyel. Az Egyesült Államokban a U.S. Code 106A cikkelye például arról rendelkezik, hogy milyen jogokkal rendelkezik az alkotó azt követően is, hogy alkotása már nem a saját tulajdonában van. Az 1990-es Visual Artists Rights Act tartalmazza az értékesként elismert „vizuális művészet”, beleértve a festményeket, rajzokat, szobrokat vagy fényképeket, megsemmisítésének tilalmát. Magyarán, hiába vesz meg valaki egy felbecsülhetetlen értékű Leonardo, Monet vagy Picasso festményt, teljesen szabadon nem rendelkezhet vele, megsemmisíteni például nincs joga, hiába van a tulajdonában. Mindez pedig egy nagyobb jó, az emberiség örökségének, vagy az alkotó művész érdekének a tiszteletben tartása miatt.

Ebből az analógiából kiindulva vessünk most egy pillantást az emberi életre. Minden emberi élet egyedi és megismételhetetlen, mint egy műalkotás, amely önmagában véve értékes, ami teljesen független attól, hogy ki mit gondol vagy mond róla. Így minden emberi élet az egész emberiség számára megkérdőjelezhetetlen értéket jelent.

És hogy ki a művész, aki az egyes embert, mint felbecsülhetetlen értékű és megismételhetetlen műalkotást megalkotta? Nos, erre a kérdésre mindenki hite és meggyőződése szerint válaszolhat, egy dolog azonban biztos: nem mi vagyunk saját magunk alkotói. Senki nem maga döntött arról, hogy éppen akkor, éppen oda és éppen ő szülessen meg. Éppen ezért a létének mindig lesz egy olyan része, amelyre nincs, mert nem lehet befolyása. Ezt végig gondolva meggyőzően lehet érvelni amellett, hogy csak korlátozott rendelkezési joggal bírunk saját életünk felett: teljesen birtokba soha sem vehetjük. Ha tehát valaki öngyilkosságot követ el, akkor egy olyan értéket semmisít meg, ami nem teljesen az övé, amivel nem rendelkezik teljesen szabadon. Előbb mindenképpen ki kellene kérnie a társtulajdonos véleményét. Az alkotóét.

A kislányom nagyon szeret rajzolni. Nekem minden műve tetszik, de neki nem, sokszor előfordul, hogy több rajzlapot is összegyűr, míg végre megszületik az az alkotás, amivel ő is elégedett. Akkor azt odaadja nekem születésnapomra/névnapomra/karácsonyra, stb.. És én nagyon örülök neki. (A dolog visszafelé viszont nem működik, ha én adok neki szép rajzot születés- vagy névnapjára, annak nem örül.) Amíg alkot, addig csak egy rajzról van szó, amit akár ki is dobhat, ha úgy tetszik neki. De amint átadja nekem, ajándék lesz belőle, ami már az enyém – de azért valamilyen misztikus módon az övé is marad. Biztos rosszul esne neki, ha azt látná, hogy nem becsülöm meg.