Emlékezzünk, hogy ne tévedjünk!

Az anyai dédapám tüdőlövést kapott az I. világháborúban.

Sokat szenvedett, de túlélte és néhány éve még volt is hátra. Ám gyergyóhollói portáján már sosem tudott munkálkodni mindig dolgos keze. Csak ült a lócán, búskomoran nézve kicsi gyermekeit, fiatal asszonyát és a családi legendárium szerint ezt dúdolgatta:

“Udvarom, udvarom

Szép kerek udvarom,

Nem söpör már

többet az én gyenge karom…”

Hamarosan meg is halt. Így kellett - megtartó családfő hiányában - nyolcéves nagymamámnak cselédnek állni a közeli Borszéken.

Aztán hamarosan férje után halt dédanyám is, elárvult nagymamám pedig egy arra szolgáló katonától foganva kétéves anyukámmal a karján kellett 19 évesen elinduljon Erdélyből az ismeretlen anyaország felé.

Ekkor már a 2. világégés borzalmait kellett átélje. Debrecenben a vasútállomáson húzták meg magukat egy ott dolgozónak hála, ott süvítettek a lövések fejük mellett.

Történelmi léptékkel mérve nem telt el sok idő, mégis, mintha valami különös bódítószer hatása alatt állnánk, és abba a tévképzetbe ringatnánk magunkat, hogy ilyen többé nem eshet meg velünk ebben a kényelmesre párnázott, haladó világban.

Súlyos és végzetes tévedés.

Lehet, hogy a 24. óra utolsó perceiben vagyunk, de még most sem késő világba kiáltanunk, hogy nem akarunk háborút!

Holnap alkamunk van egyetlen kis iksszel a szavazólapon egyértelművé tenni ezt.

Ki ne hagyjuk!