Az 1956-os forradalom és szabadságharc keresztény szemmel - Puskás Balázs írása

Az ’56-os forradalom nekünk, magyaroknak, közülünk pedig különösen is azoknak, akiknek megadatott, hogy megtapasztaljuk a kommunista rezsim elnyomását és abszurditását, kiemelkedően fontos, mély érzelmeket keltő történelmi esemény. Olyan ünnep, amelyet nemcsak mint a történelem egy darabját szemléljük, hanem saját történetünk részének érezzük, azonosulva a pesti srácokkal, a szabadság iránti lelkesedéssel és azzal, hogy a szabadságért nemcsak élni, hanem adott esetben halni is érdemes.

2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján kiállítást rendezhettem a Szent Benedek Gimnáziumban Budapesten, az I. kerületi Fő utcában. Óriási élmény volt a szervezés során olyan nagy ’56-os hősökkel találkozni és beszélgetni, mint Pongrátz Ödön vagy Wittner Mária, meghallgatni Grosits Gyula és Bolberitz Pál ’56-os visszaemlékezéseit, Kovács Gergellyel berendezni egy különleges relikviákból álló Mindszenty kiállítást, és a Nemzeti Múzeum kiváló szakembereivel, Bak Andreával és Marosfalvi Ákossal egy egyedülálló ’56-os tárlatot készíteni addig soha be nem mutatott fénykép gyűjteménnyel, féltve őrzött emléktárgyakkal, a Sztálin szobor egy darabjával.

A diákok között akkor felmerült kérdésként, hogy vajon keresztény emberként ünnepelhetünk-e mi egy olyan eseményt, amelynek során emberek haltak erőszakos halált? Beleférhet-e a jézusi eszménybe a forradalom, a szabadságharc, úgy egyáltalán, az erőszak bármilyen formája?

Jimmy Carter, a kereszténységét sokat hangsúlyozó amerikai elnök a számára megítélt Nobel békedíj átvételekor azt nyilatkozta, hogy a „háború lehet szükséges rossz, de ha szükséges, akkor is rossz”. 1956-ban Budapest utcáin háború dúlt, emberek lőttek egymásra, a pesti srácok tankokat robbantottak fel, amelyekben emberek haltak meg. Jogosnak tűnik a kérdés: ünnepelhetjük mi ezt keresztény emberként?

Hiszen ha Carternek igaza van, a rossz akkor is rossz marad, ha szükséges, tehát mi egy „szükséges rosszat” ünnepelünk, tulajdonképpen emberek halála fölött örömködünk? Vagy az utcákon dúló harc indítóoka, a szabadságért, a zsarnoki rend megdöntéséért, a bebörtönzöttek, megkínzottak kiszabadításáért folytatott harc, a szabadságharcosok önfeláldozó hősiessége, tiszta szándéka mégis felülírja a „ne ölj” parancsát? Lehet, hogy a forradalom, a háborús cselekmény mégis lehet ünnepelhető, lehet, hogy van olyan, amikor nem „szükséges rossz”, hanem erkölcsileg jónak, sőt adott esetben az egyetlen választható jónak minősül?

Ahogy a kérdés bonyolult, úgy az arra adható válasz is meglehetősen összetett. Ha az Evangéliumokban kutakodunk, nem nagyon kapunk választ a kérdésünkre: „Az Újszövetségi Szentírás és az őskereszténység általában nem foglalnak elvi álláspontot a háború kérdésével kapcsolatban; azt az emberi élet egyik tényének tekintik és ítélet nélkül haladnak el mellette. Az őskeresztény gondolkodás középpontjában Isten Országának a megalapítása, Krisztus második eljövetelének a várása állnak; az emberi élet minden más problémája ebben az összefüggésben kap csak szerepet és jelentőséget.” (Somfai Béla SJ: Háború és béke a Katolikus Egyház tanításának fényében).

A késő római korban, a IV. és az V. századokban két jelentős gondolkodó, Szent Ambrus milánói püspök és Szent Ágoston hippói püspök is azt az álláspontot képviselte, hogy amennyiben a háború a fennálló rend védelmét, a keresztény tanítás tisztaságát, az ártatlanok védelmét vagy a megkötött szövetség betartását célozza, erkölcsileg igazolható abban az értelemben is, hogy a keresztények ilyen esetben nem tagadhatják meg a fegyveres szolgálatot. Ambrus azt is hozzáteszi, hogy győzelem esetén „a vesztesekkel szemben irgalmat kell gyakorolni” (ibid).

Az azóta eltelt több, mint másfélezer évben a Katolikus Egyház és a kereszténység túlnyomó többsége azt az álláspontot képviseli, hogy a háború, illetve az ahhoz kötődő erőszakos cselekmények indokolt esetben erkölcsileg igazolhatóak. A Katolikus Egyház Katekizmusa a „haderővel történő törvényes önvédelem” definíciójában egyidejűleg rendeli el négy feltétel meglétét (a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró; a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan; a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak; a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz).

Az 1956-os forradalom és szabadságharc esetében a „kedvező kimenetel esélye”, bár nem volt nyilvánvaló, jobb nemzetközi politikai együttállás esetén meglett volna, míg a másik három feltétel nyilvánvalóan fennállt. A Katekizmus kritériumrendszere szerint tehát 1956-ban igazságos, azaz erkölcsileg is igazolható harcot folytattunk.

Minderre a forradalom alatt született három pápai enciklika is rávilágít. Ezekben XII. Piusz egyértelműen annak igazságossága és erkölcsössége mellett foglalt állást.

Az első pápai megnyilatkozás, a LUCTUOSISSIMI EVENTUS című enciklika a magyar nép békéjéért és szabadságáért folyó nyilvános imákról október 28-án született. Ebben a pápa fájdalmát fejezi ki azok miatt az események miatt, amelyek „Kelet-Európa népeit sújtják, különösen pedig a számunkra oly kedves Magyarországot, amely most egy borzalmas öldöklés vérében fekszik, mélyen megrázzák atyai lelkünket.” Az enciklika folytatásában imákat kér, hogy „a szeretett magyar nép, melyet oly sok szomorúság sújtott és oly sok vér öntözött, éppúgy mint Kelet-Európa népei, akiket megfosztottak vallási és polgári szabadságuktól” boldogan és békésen szabhassanak igazságos rendet társadalmi életüknek.

A pápa nagyon világosan beszél mindarról, ami a forradalomhoz vezetett: „Legyen végre világos mindenki előtt, hogy ha a nép rendje egyszer felborul, azt nem lehet visszaállítani sem a halálosztó fegyverek erejével, sem a polgárokra alkalmazott erőszakkal, mert az ő legbelsőbb érzéseiket nem lehet elfojtani, sem pedig csalárd elméletekkel, amelyek megrontják a lelket, megsértik az Egyház, a polgári és a keresztény lelkiismeret törvényeit. Az igazi szabadság iránti sóvárgást sohasem lehet külső erőszakkal elfojtani.” És igen: az igazi szabadság iránti sóvárgást külső erőszakkal elfojtó kommunista rezsim ellen nem maradt más választása a nemzetnek, mint felkelni, megpróbálva elsöpörni a szovjet kommunizmus elnyomó rezsimjét.

XII. Piusz pápának az 1956-os magyar forradalom eseményeivel foglalkozó második enciklikája (LAETAMUR ADMODUM) november 2-án íródott. Ebben a pápa hálát ad Istennek, hogy meghallgatta a sok hozzá felszálló imát, „különösen az ártatlan gyermekek imáit és úgy látszik végre megengedi, hogy felderengjen az igazságosságra alapozott béke új korszakának hajnala Lengyelország és Magyarország népei számára.” Ugyanebben az enciklikában két bekezdéssel alább elítéli a szuezi konfliktust és felhívja a figyelmet arra, hogy az „emberek között felmerült nézeteltéréseket sohasem lehet hadseregekkel, mészárlással, rombolással megoldani, hanem csak méltányossággal, törvényességgel, okossággal és igazságossággal.”

Ez az utóbbi mondat azért is különösen fontos, mert rávilágít arra, hogy míg a forradalmunkat, bár annak véres mivoltát külön megemlíti első enciklikájában, egyetlen egyszer sem ítélte el, és nem szólította fel a harcoló forradalmárokat a fegyverletételre, addig a közel-keleti térség feletti befolyásért küzdő nagyhatalmak háborús cselekményeit azonnal elítéli.

November 5-én, a forradalom leverését követő napon adta ki DATIS NUPERRIME című enciklikáját, melyben szó szerint elsiratta a magyar szabadságot, és kemény hangon szólította fel a megszállókat a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartására: a nemrég érkezett hírek „fájdalmas keserűséggel töltötték el lelkünket” – írja a pápa, aki fájdalmát fejezi ki a felett, hogy a megszállók „megsértették az emberi jogokat, és idegen fegyverek segítségével új rabszolgaságba taszították a vértől ázott nemzetet.”

„Fontolják meg végre azok, akiket felelősség terhelt azokért a gyászos eseményekért, hogy a népek igazi szabadságát sohasem lehet vérbe fojtani. Nekünk, akik atyai lélekkel tekintünk minden népre, ünnepélyesen ki kell jelentenünk, hogy minden erőszak, minden igazságtalan vérontás, bármely részről induljon is ki, mindenkor tilos.” – írja XII. Piusz.

A magyar forradalom és szabadságharc keresztény szemmel nézve tehát több volt, mint „szükséges rossz”. Nem beszélhetünk egy alapjában rossz és gonosz cselekményről, amelyet egyedül a szükségszerűsége igazol: ha így tennénk, azt állítanánk, hogy a cél szentesíti az eszközt, ami erkölcsi kérdésekben soha nem lehet igaz. Itt sem az. A forradalom egy elnyomott, minden szabadságától megfosztott nemzet jogos és erkölcsileg is helyes reakciója volt egy megszálló, erkölcstelen, az embereket megkínzó és megnyomorító hatalom ellen.

Keresztényként és magyarként is rójuk le tiszteletünket és fejezzük ki a hálánkat a hősöknek, akik életükkel fizettek azért, hogy néhány évtizeddel később mi szabadságban és békében élhessünk.

/Puskás Balázs/

Ajánljuk még:

Beszélgetés Wittner Máriával