Aki időt nyer, életet nyer

Vannak történelmi helyzetek, mikor a mégoly igazságtalan és fájdalmas változásokat is el kell fogadni, hogy egyáltalán esély maradjon a megmaradására.

Az első, véres világégést követően is tárgyalóasztal mellé ült a világ, ahol Magyarország felett történelmi léptékkel mérve is példátlanul igazságtalan, kegyetlen megtorló ítélet született.

Trianon vesztesége azóta is itt kísért, az elszakított testvéreink és területeink hiánya most is fájdalmat jelent.

De élünk. Vagyunk.

És - bár azóta légiesült vagy épp szigorúan őrzött határok választanak el bennünket egymástól - tudjuk, 104 évvel később is egy nemzet vagyunk. A gyásznap fájdalma hosszú évtizedek alatt az összetartozás napjává oldódott.

Az idei június 4-én elsősorban a Kárpátalján élő, és sajnos napról-napra egyre nehezebb helyzetbe kerülő magyar testvéreinkre gondolunk, értük kulcsoljuk imára kezeinket.

És azért, hogy legyen végre bölcsesség az államok vezetőiben, hogy felismerjék, nem azzal mentik meg a bajban lévő ország népének jövőjét, ha az utolsó embert is feláldozzák egy kegyetlen háború oltárán. Sokkal inkább azzal, ha a katonák és háborúban érdekelt csoportok kezéből kiragadják az irányítást és végre visszaveszik a kezdeményezést. A valódi, életmentő segítség nem a további fegyverek és lőszerek küldése, hanem a támadó és megtámadott felek tárgyalóasztal mellé ültetése volna. Meg kell próbálni lezárni ezt a lassan egymillió ember halálát követelő és egyre inkább a kiszélesedés irányába tartó konfliktust.

Így még lehet esély a túlélésre.

Mert aki időt nyer, életet nyer.

Ám ehhez mihamarabbi fegyverszünet és okos, higgadt, kitartó béketárgyalás kell.

Ha valaki, mi, magyarok, 1920 óta tudjuk, milyen kőkemény, fájdalmas dolog ez. De egyben azt is megtapasztalhattuk, hogy a legnagyobb mélységből, veszteségből is lehetséges a felállás - ha marad még ember, aki talpraálljon…