Abigail Shrier: Visszafordíthatatlan károk – A transzmánia, amely elcsábítja a lányainkat – Recenzió

Már régóta tervezem elolvasni Abigail Shrier újságíró, számtalan interjún és kutatási eredményen nyugvó, címénél és borítólapjánál csak tartalmában beszédesebb könyvét, az MCC Press által kiadott Visszafordíthatatlan károk (Irreversible damage) című könyvét. Azonban a legutóbbi hasonló témájú könyv után (Maria Keffler: Visszalépés, visszaváltozás és megtisztulás) kellett egy kis szünet, mert a téma annyira nehéz, a könyvek pedig annyira jók, hogy azonnal beszippantanak, de édesanyaként alaposan meg is viselnek. Nemrég sikerült egy szuszra elolvasnom és állítom: mindenkinek meg kellene ismernie.

Miért is? Nem(csak) azért, mert az online közösségi tereknek (és a kortárs hatásnak) köszönhetően ma már gyakorlatilag minden tinédzser (tehát minden magyar fiatal is) potenciálisan ki van téve ennek az eleinte csak Amerikában, de ma már Nyugat-Európában is szinte ragályosan terjedő őrületnek, hanem elsősorban azért, hogy tisztában legyünk azzal, miről is van szó és hogyan védhetjük meg gyermekeinket, terelhetjük le őket erről a veszélyes, egyirányú, gyakran végzetes útról. És mindez független attól, hogy előzetesen mit is tudunk (vagy nem tudunk), illetve gondolunk erről a témáról, Abigail Shrier könyve ugyanis úgy megrázó és elgondolkodtató, hogy egyáltalán nem hatásvadász; alapos és tényszerű, ideológiai vagy politikai elfogultság nélküli, legfeljebb azzal vádolható, hogy a tini(lányo)k sorsa iránt érzékeny, háromgyermekes édesanya írta.

A 300 oldalnyi, az érintett lányokkal, gyötrődő szülőkkel, pszichológusokkal, orvosokkal, tudósokkal és transznemű felnőttekkel, őszinte érdeklődéssel és prekoncepciók nélkül készített interjúkon és kutatásokon alapuló könyvet nehéz egyetlen cikk keretében bemutatni, de néhány fogalmat és adatot talán érdemes ismertetni. A nemi diszfória azt jelenti, hogy valaki súlyos és tartós módon nincs kibékülve biológiai nemével. Az identitászavar jellemzően kisgyermekkorban kezdődik, és az esetek túlnyomó részében, ha nincs hormonális beavatkozás, 70-95 %-ban a gyermekkori nemi identitászavar elmúlik. Történelmileg a társadalom egészen kis részét (0,01%-át) érintette, és szinte csak fiúkat; 2012-ig nem is tudott olyasmiről a tudomány, hogy tizenéves lányoknál váratlanul (!) nemi identitászavar alakulhatna ki, aminek (és a magukat transzneműnek valók) száma a 2010-es évek második felében látványosan megugrott. Egy 2017-es kutatás szerint az amerikai középiskolások 2%-a transzneműnek vallja magát, miközben a nemi diszfória előfordulása a nők között maximum 0,003%. Ezzel párhuzamosan 2009-2017 közt 25%-al nőtt az öngyilkosságot elkövető középiskolások száma, 2005-2014 közt 37%-kal nőtt körükben a klinikai depresszióval küzdőké - többségük amerikai tinilány. 2016-2017 között megnégyszereződött (!) a lányokon végrehajtott „nemváltó” műtétet száma, ami az összes ilyen műtét 70%-át jelentette. De az Egyesült Királyságban sem jobb a helyzet: 2018-ban 4400%-kal (!) nőtt azoknak a tinilányoknak az aránya az, akik ilyen műtétet kívántak igénybe venni.

Mi lehet ennek az döbbenetes jelenségnek oka és hogyan jutottunk ide - tette fel az újságírói és szülői szemmel teljesen érthető, mégis Amerikában immár szinte tabunak számító aggódó kérdést a bátor szerző, pedig már akkor tudhatta: aki ilyen mer ma kérdezni hazájában, nagyon könnyen a transzfóbia vádjával nézhet szembe az egyre erősebb hangon felszólaló aktivistáktól, így valószínűleg nem volt meglepődve attól, hogy maga is erős ellenreakciókkal kellett szembenéznie könyve megjelenése után. A komplex folyamatról röviden a könyv hátsó borítóján olvashatunk: „az internet és a közösségi média gyermekekre és fiatalokra gyakorolt káros hatásairól az utóbbi időben egyre többet olvashatunk. A számítógép- és telefonfüggőségről, valamint az ebből következő alvás-, tanulás- és magatartásproblémákról, a szociális kapcsolatok leépüléséről, a gyermekkori depresszióról, a kamaszkori elmagányosodásról. Az is egyértelmű, hogy azt a modellszerepet, amit korábban a film, a televízió és a zeneipar sztárjai jelentettek a fiatalok életében, ma már a videómegosztók és a közösségi applikációk felkapott influenszerei töltik be. A gondolkodásmódjukra, öltözködési és viselkedési stílusukra is hatással van, hogy kit követnek a különböző csatornákon. A "YouTube-generáció" minden korábbinál gyorsabban távolodik a korábbi nemzedékektől, olykor mintha nem is ugyanazon a nyelven beszélnének, mint a szüleik. Sajnos azonban az influenszerek a gyermekeink testképét és énképét is alakítják, ezért ugrásszerűen nő az olyan fiatalok száma, akik előzmény nélkül kezdik magukat transzneműként definiálni az idoljaik mintájára. (...) A társaik körében azonnal felemeli a lányok szociális státuszát, amikor transzneműnek kezdik vallani magukat; népszerűbbé, érdekesebbé, különlegesebbé válnak, ami átmenetileg megnöveli az önbizalmukat és ezáltal a boldogságérzetüket. Azonban, ha megteszik az első lépéseket a tranzíció útján, onnan már nem könnyű visszafordulni.”

Az transzaktivisták ugyanis győzelemként ünnepelnek minden nemváltást, annak okaitól és körülményeitől függetlenül, ugyanis szerintük mindenki olyan nemű, amilyen neműnek érzi magát, és ezzel kapcsolatban egy tini, sőt akár egy gyerek is tud (szerintük érett) döntést hozni, ezért a szülők, a szakemberek (pszichológusok, pszichiáterek és orvosok, szociális munkások) és a társadalom kötelessége nemcsak elfogadni a gyerek/fiatal érzéseit, hanem egyet is érteni velük, megerősítsék („affirmatív terápia”), fenntartások nélkül segíteni őt mindenben, és semmiképp nem kérdőjelezhetik meg, mert azzal még nagyobb lelki válságba, leginkább öngyilkosságba sodorhatják. (Az ezzel való fenyegetés nyilván a leghatásosabb - és mivel nem igaz, ezért a legaljasabb is -, hiszen az minden szülő rémálma, hogy gyermeke saját élete ellen forduljon.) A mozgalom szerint az a gyerek/tini, akiben felmerül a kérdés, vajon ő transz-e, az már szinte biztosan az (megintcsak függetlenül az előzményektől és a körülményektől), és ez egy életre szóló „ráébredés”; aki pedig megállna vagy visszafordulna, mert megbánta, az nem is volt „igazi” transz sosem). Így válik a hormonterápia (a pubertásblokkolók és az azt követő tesztoszteron-kezelések) és végül a „nemváltó” műtét egy feltétlenül szükséges, jogilag kikényszeríthető, és viszonylag kockázatmentesnek hazudott, és a boldogságtól mindig egy lépésre álló beavatkozássá.

Miközben a tranzíció tulajdonképpen kétszeresen is (szinte) egyirányú: nagyon nehéz visszafordulni a test végzetes elváltozásai miatt, de még nehezebb azért, mert a közösség a kritikát, de még a kérdéseket feltevőket, kétségeket megfogalmazókat is azonnal megbélyegzi, kiközösíti, „transzfóbnak” nyilvánítva őket - ami viszont a lehető legrosszabbul érinti a tiniket, hiszen számukra az egész tranzíciós folyamatban a legerősebb motiváció nem is a testi diszkomfortérzet, hanem a problémás, értetlenkedő családjukhoz, kortárs közösségükhöz képest sokkal elfogadóbb, szeretetteljesebb (valójában őket minden korábbi környezetükből kiszakítva behálózó és agymosó) transzközösséghez tartozás volt. De mire erre rájönnek (ha rájönnek), sokszor már túl késő – ezért a szakemberek mozgalomnak be nem hódoló része, sőt egyes felnőtt transzemberek sem értenek egyet a tinik transzmozgalom által szinte erőltetett tranzíciójával, hormonterápiára küldésével.

A transzmánia felismeréséhez, elemzéséhez és bemutatásához a szerző fejezetenként végigveszi az összes érintett tényezőt: ismerteti magát a „fertőzést” (esettanulmányok magukat hirtelen transznak gondoló lányokról), a transz influenszereket, a szülők megkerülésével zajló óvodai/iskolai/egyetemi érzékenyítést és a szülőellenességet, a kétségbeesett szülőket (ahol első reakcióként a maximális elfogadástól az teljes elutasításig mindenféle hozzáállás fellelhető), azokat a kiátkozott, munkájuktól/állásuktól és elismertségüktől ideológiai alapon megfosztott szakembereket, akik kutatásokra alapozva, orvosi esküjükre hivatkozva, illetve saját lelkiismeretük szerint ellenzik mindezt. Bemutatja magát az „átmenetet” (a hormonterápia elkeserítő, a „felső műtétek” és „alsó műtétek” gyomorforgató részleteit), a megbánást és megbánókat, végül hét pontban felsorolja, hogy szerinte szülőként mit kellene tennünk a lányainkért, s legvégül pedig elárulja, hogy az elején bemutatott lányok és családjukban mi a jelenlegi helyzet - ami a legritkábban lesz happy end. Közben többször kitér az amerikai jogi-törvénykezési háttérre, az egészségügyi helyzetre és a média hatására, amelyek mindezt a borzalmat lehetővé tették, mitöbb támogatják, ünneplik.

A transzmozgalom feltérképezése tehát széles-, szinte teljeskörű, mégis van egyetlen, de erős hiányérzetem: mintha a szerző nem merne/akarna még egy fokkal mélyebbre, a folyamat mögött húzódó globális erők és azok valódi mozgatórugójáig eljutni. Annak utánajár, hogy ez a tinilányok közt divatos legújabb önámítási trend miért lett jóval tartósabb, mint elődei, de az nincs kimondva, valójában ki(k) áll(nak) mögötte, ki(k)nek az érdeke, hogy fennmaradjon, vagyis kinek és mi a végső célja ezzel... Arra azonban kitér, hogy a sors fintoraként mindez a feminizmus, sőt a meleg-mozgalmak eredményeit is veszélyezteti, hiszen a transzneműség épp azokhoz a férfi és női sztereotípiákhoz viszonyítja magát, amelyek ellen a feminizmus és a női meleg-lobbi is küzd(ött): utóbbiak szerint bármelyik nő lehet jó matekból vagy ügyes a sportokban, esetleg lehet nem annyira nőies, hanem kicsit fiúsabb/férfiasabb a megjelenése, stílusa, de attól ő még nő – ezzel szemben a transzmozgalom azonnal rásüti: bizonyosan női testbe zárt férfi, vagyis transznemű.

Abigail Shrier saját kamaszságát anno nehezen megélő nőként és édesanyaként is többször hangsúlyozza: a pubertáskor senkinek sem könnyű, a lányoknak pedig mindig is nehezebb ügy volt ez, mint a fiúknak – ebben személy szerint nem vagyok biztos, mert én nem feltétlenül így éltem meg, de a szerzőnek elhiszem, hogy annyira megváltozott a mai lányok világa, különösen Amerikában, de az iPhone megjelenésével immár mindenhol, hogy teljesen téves következtetésekre jutunk, nem fogjuk megérteni őket (és nyilván ők sem minket) ha saját tinikorunk emlékeire és érzelmeire alapozva közelítjük meg a mai tiniket. Ami viszont igaz volt 30 éve is, hogy a pubertást testi átalakulások és nagy hangulatingadozások kísérik, az identitás (nemcsak a nemi) még alakulóban van, szüleinkkel való viszonyunk jellemzően hullámzó, és rendkívül fontosak számunkra a barátaink, vagyis erős a kortárs hatás – éppen ezért, ebben a korban biztosan nem lehetséges életre szóló, végleges döntéseket hozni. (Még nincsenek túl az érettségin se, nincs jogosítványuk, se szavazati joguk, hogyan lehetne feltétel nélkül elfogadni és támogatni bármit, amit éreznek, mondanak?)

Amiben viszont különbözik a szerző (és az én korosztályom) tinikora a maiakétól, az két fontos tényező. Az egyik a mai fiatalok (és sajnos sok szülő) elképzelése, hogy minden kisebb-nagyobb probléma vagy kihívás már traumatizál, ezért azt feltétlenül el kell kerülni, mert mindig jól kell éreznünk magukat, ezért mindenre kell, hogy legyen valami gyors megoldást kínáló tabletta. A másik az a tény, hogy a tinik körében a mentális problémák, az önbántalmazás és a magukat hirtelen transznak érzők aránya akkor ugrott meg hirtelen, amikor megjelent az iPhone (2007-ben), és általa az online kortárs hatása erősebb lett (és veszélyesebb), mint valaha. Ha egy tini megoldást keres valamire, azt a világhálón teszi, és ott nagyon gyorsan megtalálja azokat a honlapokat, videókat, influenszereket és csoportokat, amelyek azonnal a „segítségére” sietnek, minden erővel és módon gondoskodva arról, hogy megerősítsék érzéseiben, hogy a tranzíció mielőbb elkezdődjön és persze folytatódjon. A mozgalom általi állandó sürgetés és folyamatos nyomásgyakorlás nyilván azért van, hogy ne legyen idő utánanézni, máshonnan, átgondolni, másfajta segítséget kérni, stb.

Ez egy olyan közeg, ami a látszólagos, teljes elfogadás és túlcsorduló baráti szeretet hamis és felszínes álcája alatt gyakorlatilag gyűlöli az egész „cisz” világot, és adott esetben nagyon gyorsan azt a tagot is, akinek kétségei, kérdései vannak, esetleg ki akar lépni vagy már megtette. Ebben a „közösségben” diszfóriásnak, anorexiásnak, transznak lenni áldozat, büszkeség tárgya, sőt hősi tett. A kiszabadulók azonban maguk mondják ki, hogy mennyire boldogtalan és egészségtelen szektáról van szó: „Rengeteg a depresszió, az önbántalmazás és a kábítószerrel való visszaélés a transzközösségekben. Átkozottul nyomorultak. Olyan mint egy nyomorfesztivál, úgy értem, van egy csomó ember, aki felvesz egy álarcot, és azt mondja, „Szupertransz vagyok, és nagyon boldog vagyok miatta”, de amikor beszélsz velük, rájössz, hogy tiszta katasztrófa az életük.” Tegyünk róla tehát mi is, hogy ez az őrület mielőbb lelepleződjön és befejeződjön!

Antal-Ferencz Ildikó recenziója