A Lisszaboni Szerződés és Európa keresztény gyökereinek az elhallgatása

A Lisszaboni Szerződés célja, hogy az Európai Unió működését hatékonyabbá tegye. Megalkotói le akarták zárni az Amszterdami Szerződéssel és a Nizzai Szerződéssel megkezdett folyamatot, amely arra irányult, hogy megerősítse az Unió hatékonyságát és demokratikus legitimitását, valamint javítsa egységes fellépését. A Lisszaboni Szerződéssel bevezetett főbb változtatások közé tartozott a minősített többségi szavazások számának növelése, az Európai Parlament megerősített szerepe és új tisztségek létrehozása (pl. az Európai Tanács elnöke).

Az Európai Unió intézményeinek módosításáról szóló tárgyalások 2001-ben kezdődtek, és először az Európai Alkotmányt eredményezték, mely elbukott a francia és a holland népszavazásokon. Az alkotmány helyébe lépő Lisszaboni Szerződést 2007-ben, Lisszabonban ratifikálták, életbe lépése pedig 2009. december 1-én történt meg. A folyamatot az ír népszavazás, a cseh törvényhozás, a lengyel elnök és egy német alkotmánybírósági ítélet elhúzódása hátráltatta.

Az Unió Maastricht óta küzdött azzal a problémával, hogy egyre inkább csak gazdasági dimenziója volt. A Charta kifejezte, hogy a piac dimenziójával szemben értékközösségként értelmezett Európa megközelítése az egyetlen mód arra, hogy a kulturális, civilizációs kérdésekkel összefüggő problémákra választ leljünk. Az alaptörvénnyel kapcsolatban (számos kérvény ellenére), a Konvent elutasította, hogy a zsidó-keresztény hagyományra való utalást tartalmazzon a preambulum. A kompromisszumként beállított végeredmény – ami valójában annak teljes nélkülözése – Európa kulturális, vallási és humanista örökségéről beszél.

A keresztény kultúrára, mint Európa egyik pillérére és az Istenre való hivatkozás megtagadása máig ható hullámokat vet. A preambulum a kulturális és humanista örökség értékei mellett utal a vallási hagyományra. Ugyanakkor a Konvent egyes tagjai, valamint Franciaország és Belgium ellenállása miatt elmaradt Európa keresztény gyökereinek az említése. Mivel más országok (Lengyelország és Olaszország) ezt szorgalmazták, így született meg a vallási hagyományra való utalás. Hazánk a vitában semleges álláspontot képviselt – így az MSZP-SZDSZ kormány rövid időn belül tagadta meg a határon túli magyarságot és a keresztény Európát is.

A kereszténység számára a problémát az jelenti, hogy a végeredmény egyrészt elhallgatja a keresztény gyökerek nyilvánvaló tényét, másrészt alkotmányjogilag nem indokolt (mivel nem tükrözi a tagállamok többségének nemzeti alkotmányait) és végül politikailag is kontraproduktív.

A csupán jogi, gazdasági és politikai szemléletű bürokratikus Európa nem kielégítő eredmény. Európa önértelmezésének a beszűkülését eredményezi, és fájóan hiányzik belőle az a közösségi tér és érzület, amely nem valósítható meg Isten nélkül. Európának égető szüksége van az egyesülés céljáról folytatott politikai vitákra, azon kérdések megválaszolására, hogy miért van Európai Unió, az merre tartson, és milyen alapokra támaszkodjon. Amennyiben Európa civilizációs értékek közössége – márpedig annak kell lennie ahhoz, hogy életképes egyesülés legyen –, akkor lényegéhez szervesen hozzátartozik az egyén szabadsága, a demokrácia, a jogállamiság és a polgári társadalom. Ezektől az alapoktól pedig elválaszthatatlan a keresztény vallás és az általa formált és meghatározott kultúra.

Mádl Ferenc, egykori államfőnk úgy fogalmazott, hogy a Lisszaboni Szerződésben Európa szégyellte bevallani saját szellemi-kulturális értékrendjét.