A filozófia nyomorúsága avagy miért romlott meg a viszony hit és tudás között

Mit kérdez az egyik filozófus a másiktól, amikor véletlenül összefutnak a Mekiben?

– Kis vagy nagy üdítővel kéred a hamburgermenüt?

Ez a vicc tömör összefoglalója annak a ma közkeletű bölcsességnek, hogy ne csodálkozzon az, aki a továbbtanulási irányként a szabad bölcsészetet választja, hogy a nagybetűs életbe kilépve más típusú munkaadók fognak majd érdeklődést mutatni a munkaereje iránt.

A bölcseletnek már egy ideje nem a legjobb a PR-ja, ami a hazai bölcsészettudományi karok népszerűségén még nem is látszik meg annyira, Nyugat-Európa egyetemein viszont már igen. A második fiam Skóciában jár egyetemre, az Aberdeen Universityn tanul többek között filozófiát, ott, ahol Michael Polanyi, azaz Polányi Mihály magyar származású fizikus-közgazdász-filozófus 1951-52-ben az ún. Gifford előadássorozatban a legteljesebb módon fejtette ki filozófiai gondolatait, amelyek hit és tudás kapcsolatát vizsgálták. (Az előadások szolgáltak Polányi Personal Knowledge (Személyes tudás) című könyvének alapjául.) Szóval a fiam arról számolt be, hogy tanszékeket kellett megszűntetni és évfolyamokat összevonni, mert manapság egyre kevesebben akarnak filozófiát tanulni. A legnépszerűbbek a közgazdaságtan különböző változatai, és a legtöbben a pénzügyi szektorban szeretnének elhelyezkedni. Ott meg inkább hátrány a sok bölcselkedés.

Egyszóval a filozófia mára a köldöknézés szinonimájává vált, üres okoskodássá, aminek semmi relevanciája nincs a való életre vonatkozóan.

De vajon hogyan lett a bölcsesség szeretetéből, minden tudományok atyjából (vagy anyjából) mára egyszerű hobbi, mint mondjuk a filatélia, vagy a herpetokultura (hüllőtartás)?

A probléma, nevezetesen a filozófiai gondolkodás látványos elértéktelenedése nem új keletű, már jó néhány évtizede velünk van. Még a múlt évezredeben, 1999. szeptember 14-én (a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén) jelent meg II. János Pál pápának Fides et ratio, magyarul Hit és ész című enciklikája, amelyik hit és értelem kapcsolatát vizsgálja. A szent pápa ebben – talán némileg meglepő módon – a filozófiát veszi védelmébe, és arról beszél, hogy a hitnek és így a teológiának, azaz az Istenről folytatott értelmes beszédnek mekkora szüksége van a filozófiára.

A filozófia ógörög gyökereitől kezdve egészen a modernitásig a bölcsesség szeretetét jelentette. A bölcsesség pedig az a képesség, hogy egy dologról felismerjük, hogy mi és hogy mi nem. A filozófia, mint diszciplina Platónnal kezdődik, mert bár ugyan a görögök előtte is sokat bölcselkedtek, de ő volt az első, aki a bölcselkedéseit le is írta, amin aztán lehetett rágódni, gondolkodni és úgy vitatkozni vele, hogy a szerző nincs jelen. A leírt gondolatok pedig lehetőséget teremtettek további írott reflexióra, amit Arisztotelész rögtön meg is tett, mesterének sok mindenben ellentmondva. Így épült fel aztán az írásos filozófiai hagyomány, amelynek középpontjában az abszolút igazság keresése állt – mint már mondtuk, egészen a modern időkig.

A zsidó kereszténység és a görög filozófia viszonya nem volt felhőtlen, kezdetben kölcsönös gyanakvással figyelték egymást, Szent Pál többször is úgy jellemzi Krisztus hitét, mint ami a zsidóknak botrány (de értelmezhető), a görögöknek meg balgaság (azaz értelmezhetetlen). Aztán az egyházatyák (különösképpen Szent Ágoston) először a platóni gondolkodást „keresztelték” meg, majd Aquinói Szent Tamás az arisztotelészit. Szent Tamásnál a bölcsesség (ítélőerő; a megkülönböztetés képessége, mely készségessé teszi az elmét az isteni szempontok szerinti gondolkodásra és cselekvésre) hitre vezet, a Szentlélektől származik és Hozzá is kell folyamodni érte az imádságban. Az okosság viszont értelmi képesség, amit gyakorlással el lehet sajátítani. Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni a dolgot, akkor a hit jelöli ki a célt, az okosság pedig a hozzá vezető utat. Mindkettőnek szüksége van hát a másikra, ha nem akar eltévelyedni. Az ész racionalizmusától megfosztott hit fanatizmussá és babonasággá válik, míg a hittől megfosztott ész céltalanná, emberellenessé és erkölcstelenné.

A filozófia behatolása a kinyilatkozatott hitbe óriási lendületet adott az Istenről való értelmes beszédnek, azaz a teológiának. Megtermékenyítőnek bizonyult az a felismerés, hogy a filozófia, amelyik az igazságot keresi és a valóságot akarja feltárni, segítségére van a hitnek még akkor is, ha nem keresztényi alapokról indul. Ahogy Szent II. János Pál is írja az enciklikájában: „Miután megalapították az első egyetemeket, a teológia közvetlenebbül találkozhatott a kutatás és a tudományos megismerés más formáival. Nagy Szent Albert és Szent Tamás voltak az elsők, akik jóllehet ragaszkodtak a teológia és a filozófia közötti szerves kapcsolathoz, elismerték a filozófia és a tudományok autonómiáját, melyre szükségük van ahhoz, hogy a maguk tudományos területén sikeresen dolgozhassanak. A késő középkortól kezdve azonban a két megismerési terület törvényes különbsége lassanként szerencsétlen szétválasztáshoz vezetett.” (Fides et ratio, 45.)

Ide nyúlnak vissza a filozófia mai nyomorúságának a gyökerei. A hittől fokozatosan elszakadó ész megpróbálta a kinyilatkoztatott hit igazságai is racionálisan megmagyarázni (például, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása milyen természeti törvényszerűségek alapján történt) majd amikor ezzel kudarcot vallott, nyíltan a hit ellen fordult az ateista humanizmusban, amelyik a hitet úgy állította be, hogy az az értelmesség fejlődésére nézve káros és elidegenítő. „A tudományos kutatás területén pozitivista gondolkodásmód vált uralkodóvá, mely nemcsak megszakított minden kapcsolatot a keresztény világnézettel, hanem elsősorban elhagyott minden utalást a metafizikai és erkölcsi rendre. Ennek az lett következménye, hogy bizonyos tudósok, akiknek semmiféle etikája nem volt, megkockáztatták, hogy érdeklődésük központjába már nem az embert és életének egészét állították”, írja erről a folyamatról a szent pápa (Fides et ratio 46.)

Ez a pozitivista tudományfelfogás tette tönkre a filozófiát. A hittől megfosztott ész elbizonytalanodott önmagában, elhitte, hogy a világban nem a teremtő Isten vágya nyilvánul meg, hogy feltárja magát az embernek, hanem a világ az ész számára megismerhetetlen, átjárhatatlan, ezért nem is tehet róla általános érvényű, igaz kijelentéseket. A modern filozófia le is mondott róla, hogy abszolút igazságot keresse, helyette részfeladatokkal foglalkozik, „igazságocskákat” keres, kinek-kinek világnézete és meggyőződése szerint. II. János Pál azért fájlalja nagyon ezt a fejleményt, mert a filozófia éppen az a terület, ahol a hit párbeszédet folytathat az ésszel – de csak akkor, ha mind a kettő becsületesen a végső igazságot keresi. A pozitivista filozófia viszont az embert foglalkoztató nagy egzisztenciális kérdéseket, hogy „Honnan a világ? Miért vagyok ezen a földön? Mi az életem célja?” azzal intézi el, hogy mivel ezek a dolgok a tudomány számára megválaszolhatatlanok, ezért ezeket a kérdéseket nem is értelmes feltenni, ezek a kérdések érvénytelenek. Az egyes részkérdések részigazságocskái pedig egy szűk kört kivéve irrelevánsak a többség számára. Így jutott a mai nyomorúságos állapotába a hit iránymutatásától megfosztott filozófia.

De van remény.