4,4 millió néma sikoly – a „legvidámabb barakk” szőnyeg alá söpört drámája

Február 25-én minden évben lajstromozzuk azt a máig ható, mérhetetlen veszteséget, melyet a nagyhatalmi alkuk során ránk kényszerített kommunizmus következtében volt kénytelen elszenvedni hazánk. E felsorolásból azonban szinte mindig fájóan hiányzik az a döbbenetes tény, hogy a szovjet mintára 1956-ban bevezetett abortuszliberalizáció és a kommunista emberellenes morál következtében 1956 és 1990 között 4,4 millió honfitársunk nem érhette meg a születése napját, ennyi nyilvántartott abortuszról tudunk a korszakban.

A Szent István Intézet az emléknapon egy felhívással szeretné erre a veszteségre ráirányítani a figyelmet, hiszen – a rideg számok mutatják - szinte nincs olyan magyar család, amelyik ne lenne érintettje ennek a kibeszéletlen, feldolgozatlan traumának. Tény az is, hogy 1959 és 1973 között minden évben jóval több abortuszt hajtottak végre, mint ahány gyermek az adott években született.

Magyarországon az abortuszt 1956-ban legalizálták szovjet mintára. A rendelet alapján az állami intézményekhez kötött művi terhességmegszakítás bármikor elvégezhető és engedélyezett lett, elegendő volt hozzá az anya kérése, s a korabeli társadalom szinte „odalökte” a várandós nőket az abortusz-bizottság elé. (Nem kellett egészségügyi vagy szociális indikáció sem, csak hogy a magzat ne legyen 3 hónaposnál idősebb.) Az 1956-os forradalom leverését követően a reményvesztettség abban is megnyilvánult, hogy már 1957-ben 100.000 fölé emelkedett az évi abortuszszám, mely folyamatosan nőtt, 1969-ben elérve a szomorú plafont. Ebben az évben 206.000 művi terhességmegszakítást hajtottak végre Magyarországon. Még a korszak teljhatalmú ura, Kádár János is megállapította: „A szülőotthonok nem szülőotthonok, hanem hatósági angyalcsináló gyárak.”

A Kádár-korszak legsúlyosabb társadalmi tehertétele drámai lelki és egészségügyi következményei mellett az ország máig ható demográfiai krízisének is eredője.

E kibeszéletlen trauma tapintatos feldolgozása, a személyes történetek elmesélése, megörökítése és továbbadása nélkülözhetetlen volna ahhoz, hogy a fiatalabb generációk levonhassák az életbevágó tanulságokat. Ezért Intézetünk arra biztatja a jövő nemzedékeiért felelősséget érző érintetteket, akik maguk is áldozatai voltak egy embertelen kor felfogásának, hogy – akár névvel vagy név nélkül – osszák meg velünk történeteiket, melyeket mi kötetbe gyűjtve publikálunk.

A Szent István Intézet témát feldolgozó tanulmányai itt elérhetőek.