„Nekem azonban a legerősebb érzelmi kapocs az, amikor két program között az ember csöndben ül az autóban és az úttal együtt hullámozva nézi a tájat, a magyarul „beszélő” gólyákat, lovakat, dombokat és a megelőző órák élményeit próbálja elhelyezni.”

Apai ágon félig székely vagyok, de ez a ’negyedes’ identitás Tusványos végére általában hangsúlyosabbá válik. Idén, több személyes ok miatt, ez megsokszorozódott. Tagadhatatlanul erősítette a liberális-Tiszás média gyökértelenségéből és értéknihilizmusából fakadó nemtelen támadásai miatt érzett dac. A kereszténydemokrata holdvarhoz tartozóként pozitív töltettel és az előbbinél nagyobb mértékben járult ehhez hozzá az elmúlt másfél évtized nemzetépítő munkája láttán érzett öröm és büszkeség: élő közösségek, felújított templomok, magyarként felnőni akaró gyermekek. A legnagyobb rész azonban annak jutott, hogy először voltam a családommal Székelyföldön és néztem annak prizmáján keresztül a tájat, kultúrát és embereket, hogy feleségem első gyermekünket várva volt mellettem. Gondolatban sokszor beszéltem születendő fiamhoz és tudatosan készültem arra, hogy néhány év múlva mit fogok neki megmutatni és elmesélni. Így láttam a Székely Múzeum kiváló ’48-’49-es tárlatát, így kóstoltam a fanyarságában kivételes lekvárt, így néztem a kaszálókat, székelykapukat és így beszélgettem a pár nap alatt baráttá váló csíki taxissal.

Sajnálom azokat, akiknek nem mond semmit Tusványos és azokat pláne, akiknek nincs ehhez fogható közösségi identitásélmény az életükben (akinek ugyanis van hasonló gazdagító tapasztalata, az, ha nem is osztja, de legalább érti, hogy mi történik itt évről-évre). Azokkal szemben azonban, akik erre is csak a ’90-es évek óta jelenlévő liberális zárótüzet zúdítják, a nevetségessé tétel megkísérlésétől a nemtelen támadásokig, Wass Albert-i dacot érzek.

Tusványos – túl a szombati Orbán és Tőkés beszéden és a fontos szakmai panelokon – magában foglalja a baráti találkozások örömét, szövetségét, a Székelyföldön tett kirándulásokat, a gasztronómiai és zenei kalandozást (kisebb bátorsággal belekóstolhat az ember a bárány „flekkenybe” vagy a csángó táncház gőzös hevületébe).

Nekem azonban a legerősebb érzelmi kapocs az, amikor két program között az ember csöndben ül az autóban és az úttal együtt hullámozva nézi a tájat, a magyarul „beszélő” gólyákat, lovakat, dombokat és a megelőző órák élményeit próbálja elhelyezni.

Mindeközben Tusnádfürdőt szilárdan, dacosan, áthatolhatatlanul veszik körbe a szálegyenes sötét fenyőkkel tűzdelt hegyek. A fesztivál előtt a „hegyeim”, melyek iránt mágikus vonzódást érzek. A fesztivál végére a „hegyeink”, melyek megvárnak és jövőre is itt lesznek. Látva és megélve a helyi magyarság és székelység életerejét, velük együtt. A legkevesebb és egyben a legtöbb, amit tehetünk, hogy Velük, együtt dolgozva vállaljuk fel közösségünket, mert egymásra számíthatunk.