Puskás Balázs: „A konzervatívok Istenben hisznek. A liberálisok abban, hogy ők isten.”

A fenti gondolat fogalmazódott meg bennem mint összegzés Orbán Viktor augusztus negyedikén, a Texasban megrendezett CPAC-en elhangzott konferencianyitójának meghallgatása után. A magyar miniszterelnök beszédében többször visszatérő elem volt a teremtő Istenbe vetett hitünk és az ember istenképisége, sőt megfogalmazott egy, a politikai kereszténységen messze túlmutató állítást is: Nagy Szent II. János Pált idézve arról beszélt, hogy nincs olyan ellenség, amelyet Krisztus már le ne győzött volna. Számomra ez a félmondat volt a beszéd csúcspontja.

Egy beszédé, amely ismét nagyon jól felépített és ügyes volt. A magyar miniszterelnök pontosan felmérte, hogy ki a hallgatóság, hogy mik azok az üzenetek, amik csiklandozzák a füleket, amik lelkesítőleg hatnak. Ugyanakkor a szónoklata mégsem volt hatásvadász, mégpedig azért, mert a saját tapasztalatait, filozófiáját, a személyes hitét és motivációit, a vezetőként elért sikereket, a bevált módszertant és jó gyakorlatokat sorra belefűzte az amerikáner tartalmakba, ez utóbbiakat mintegy vivőanyagként használva.

Egy autentikus, tapasztalt, sikeres és magabiztos vezető nyilvánult meg, akinek van saját elképzelése, akinek Magyarország az első. Bátran pozícionálja magát a világ vezetői között, még akkor is, ha reálpolitikusként pontosan tudja, hogy neki és az országának a nagypolitikában hol a helye (és ezt sem fél kimondani). Úgy tud megnyilvánulni, hogy közben látszik, tisztában van vele, hogy világpolitikai tényezővé vált az elmúlt 12 évben, hogy pontosan látja, hogy a politikai nagypályán kulcspasszokat várnak tőle a csapattagok és követő emberfogást állított rá az ellenfél, aki keményen rugdossa is, miközben a bíró a legtöbbször félrenéz.

Lehet szeretni és gyűlölni Orbán Viktort, egyet azonban nehéz lenne vitatni vele kapcsolatban: Hunyadi Mátyás óta hozzá még csak hasonló formátumú vezetője sem volt Magyarországnak. Ráadásul Orbán úgy lett világszintű politikus, hogy a tágabb értelemben vett – euro atlanti – politikai közösség nagy része gyűlöli, és gáncsolja is szakadatlanul. Nem véletlenül: politikájának, személyes és pártpolitikai sikereinek köszönhetően a dolgok nem úgy mennek Európában, ahogyan azt a progresszió szeretné. Elsőként a fejlett világban népszavazási kérdéssé tette a gender ideológia alapkérdéseit, a nagyvállalatokat és a bankokat sarcolta válság idején az emberek helyett, a történelmi családmodellt alkotmányos szinten védi, politikai értelemben életpártinak mondható. Mindezekkel pedig példát is mutat, és ez nagyon nagy baj a liberális elit szemében, hiszen az Európában és Amerikában megrendítő ütéseket kapott keresztény, konzervatív erőknek elkezdett kinyílni a szeme, és kezdik újra megtalálni a saját hangjukat. Szándékosan hagytam a végére egy nagyon korai intézkedést, ami hetekre, hónapokra témát adott a nemzetközi médiának és –megmondó-embereknek (emlékszünk még a pedofil Daniel Cohn-Bendit hisztérikus kirohanásaira): Isten neve belekerült a Magyar Alaptörvénybe.

Isten pedig nem hagyja magára azokat, akik hisznek benne. Persze a helyzet nem rózsás. Orbán is megemlítette, hogy nem állunk jól a csatában sem Európában, sem Amerikában. A médiumok, a streaming szolgáltatók, a hollywoodi nagyprodukciók a zsidó-keresztény értékrendet már lebontották, egy poszt-keresztény, sőt poszt-humanista társadalom kezd az ő festőecsetjük alatt kirajzolódni. Hangosak és agresszívak, néha olyan, mintha már elvesztettük volna a csatát. Pedig nem. Pont ellenkezőleg. Már megnyertük, hiszen Krisztus legyőzte azt, aki az Isten Arcot annyira gyűlöli az emberben, hogy szeretné azt teljesen eltorzítani.

Aki látta az Elit alakulat c. háborús eposzt, minden idők legjobb háborús sorozatát, talán emlékszik még arra, amikor az Ardennekben harcoló alakulat egyik tagja kétségbeesetten felkiált: kapitány úr, bekerítettek minket! „Miről beszél közlegény, mi arra lettünk létrehozva, hogy bekerítsenek bennünket!”.

Ma sincs ez másként. Bár erősek, hangosak és kegyetlenek az ellenségeink, az ügyük eleve elveszett, mert Krisztus már győzött. Nekünk keresztényeknek pedig ezt a diadalt, Krisztus megváltó örömhírét kell hirdetnünk. Körül vagyunk véve, igen, de a zászló nekünk áll. És ma, Magyarországon egészen kivételes helyzetben vagyunk akkor, amikor végre olyan ember vezeti, aki ebben hisz és ezt ki is meri mondani, sőt a teljes politikai vízióját is erre építi. Meggyőződésem, hogy a sikereinek az elsődleges oka éppen ebben a hitében rejlik és abban, hogy a hitéből olyan tettek fakadnak, amelyek azzal konzisztensek.

Szóval, gyűrjük fel mi is a ruhaujjat, kedves keresztény barátaim és álljunk bele a csatába. Imával, szóval, tettel – kit mire hív az Úr. Bízni és tenni, állni a pofonokat és hirdetni Krisztus örömhírét mindenáron. Ha így teszünk, nem bukhatunk el.

Puskás Balázs