Miért nem a kormányzati egyháztámogatás kudarca a népszámlálási eredmény?

A blogbejegyzés terjedelmi keretei miatt csupán a konkrét kérdést áll módunkban megvizsgálni. Bevezetőként azonban szükséges néhány kontextusmegvilágító megállapítást tennünk:

A napokban nyilvánosságra kerülő számok (az előzetesen várható csökkenés tudatában is) harangot megkongató, negatív eredmények, melyekről beszélni kell. Ugyanakkor az évtizedek óta tapasztalható nyugati tendenciákba illeszkednek, melyet a Covid járvány hatásai felerősítettek.

Másrészt a 2001-es, a 2011-es és a 2022-es népszámlálási eredmények nem hasonlíthatók problémamentesen össze, mert nemcsak a név megadása, a vallási hovatartozás beírásának szabadon választható volta változott, hanem maga a kérdés is kétféleképpen jelent meg: egy ízben a felekezeti hovatartozás szubjektív érzetét mérték, két alkalommal pedig a vallási hovatartozás keresztségi, regisztrációs számarányait vizsgálták.

Szintén megfontolandó tény, hogy egész Európában egyszerre figyelhető meg két tendencia: a posztmodern tekintély és intézményellenessége, illetve az egyházakhoz kapcsolódó negatív hírek médiatúlsúlya miatt csökken a történelmi egyházak taglétszáma, ugyanakkor nő a spiritualitás iránti nyitottság, az Isten létezésébe és a lélek halhatatlanságába vetett hit. A jelenlegi mérésben ezen utóbbi sémát tükrözi, hogy az ateisták számaránya is csökkent. Ezért – és ennek témánk lényegi magja szempontjából lehet kiemelet jelentősége – a nem válaszolók jelentős arányát adhatják a ’maguk módján vallásos’ polgártársaink. (a fogalom kapcsán lásd: https://szentistvanintezet.hu/tanulmanyaink/8 ).

Az elmúlt napokban megjelent ellenzéki híradásokban, elemzésekben visszatérő motívumként találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy a népszámlálás vallási hovatartozásra vonatkozó csökkenő számadatai a kormányzati egyháztámogatás kudarcát jelentik, sőt egyenesen a ’kollaboráló’ egyházak társadalmi megbüntetéseként értelmezhetők. Túl azon, hogy a jelenség önelégült triumfalizmusa önmagában sem elegáns, komoly logikai hibát is vét. Ahogy azt a Szent István Intézet és Kommentár folyóirat közösen szerkesztett számában is megfogalmaztam, a misszió a keresztény ember és a keresztény közösségek, egyházak feladata, mely a missziós parancsban (Mt 28, 19-20) Krisztustól kapott feladatunk. Nem várhatjuk el az államtól (amely egy plurális demokráciában nem is teheti ezt meg), hogy elvégezze helyettük az evangelizációs küldetést.

Amikor a politika keresztény országról, keresztény társadalomról beszél, akkor egy keretrendszerről van szó, melyben – a földi város gyarlóságai ellenére – megpróbáljuk a hitünkből fakadó eszmékkel összhangban lévő emberi együttélést felépíteni. Egyúttal emlékeztetünk arra, hogy a kereszténység nagyban járult hozzá azon értékek, ideálok és remények létrehozásához, amelyek ma európai kultúránk szerves részét alkotják. Még az egyház és állam elválasztása esetén is igaz, hogy az állami semlegesség nem közömbösséget jelent, mivel az állam nem létezhet légüres térben. A keresztény felfogásban vett állam – hasonlóan Platón és Arisztotelész ’nevelő’ államképéhez – sosem lehet értéksemleges, hanem arra rendeltetett, hogy az emberi közösséget támogassa annak morális, gazdasági és politikai potenciáljának a kibontakoztatásában. Kontinensünkön a teista ember és a lelkiismeretére hallgató, a közjóból és a természetjogból kiinduló ember számára azonos alapok, azonos keretrendszer kristályosodik ki. Európában valamennyien akkor vagyunk otthon és akkor cselekszünk identitásunkkal egybehangzón, ha úgy cselekszünk, mintha Isten létezne.

Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy egyházaink az állami támogatás túlnyomó részét vagy kompenzációként kapják a kommunizmus során elvett javaik után vagy a szociális hálóban, oktatásban, egészségügyben ellátott és az államtól átvállalt feladatok ellátásának fejében; illetve olyan épületek megőrzéséért, melyek a nemzeti örökség, a közös kulturális hagyomány részét képezik és komoly látogatottsággal bírnak. Fent jeleztük, hogy jelentősége van a ’maguk módján vallásosak’ széles táborának. Ezt a jelentőséget az adja, hogy a transzcendens iránt nyitott emberek többsége akkor is támogatja az egyházak fenti szerepvállalásait, ha maga a szubjektíven válogatott hitelemei miatt nem tartozik egyik felekezethez sem.

A népszámlálás során kapott adatok tehát egyszerre igényelnek pontos és pártatlan vallásszociológiai elemzést és egyúttal felvillanó figyelmeztetésként szolgálnak minden keresztény ember és közösség számára, hogy feleljen Krisztusnak, hitelesen élje meg az ajándékba kapott evangéliumot és azt mutassa fel embertársainak. Az adatok azonban nem mondanak semmit az állam egyháztámogatási rendszeréről. Maximum annyit (analógiában a reprodukciós ráta alatti születési számmal és a határon túli magyarság megfogyatkozásával), hogy a feladat még fontosabb és még sürgetőbb, mint véltük.