Magyarország ma már inkább nem vallásos, mint igen – na ezzel most mit kezdjünk?

Míg 2001-ben még a magyar polgárok 75%-a vallotta magát vallásosnak, 2011-ben már csak 54%, 2022-ben pedig kevesebb, mint a teljes lakosság fele, egészen pontosan 44%. Mindemellett a válaszolni nem kívánók számaránya 10%-ról (2001) 27%-ra (2011), majd 40%-ra (2022) emelkedett.

A trend nyilvánvalóan negatív. Egyrészt (bár csökkenő mértékben), de tovább folytatódott a vallásosság leépülése, másrészt ugrásszerűen megnövekedett azok száma, akik megtagadták a válaszadást. Négyszer annyian, mint 2001-ben.

Rengeteg kérdést felvetnek ezek a számok, könyveket lehet majd teleírni az elemzésükkel. Bennem elsőként pl. az a kérdés merült fel, hogy mit válaszolhattak az 1960-as vagy 70-es népszavazáson? Hogy a kommunista időkben hányan vallották vajon magukat vallásosnak? Rövid kutatásom során nem találtam adatot, de a kezembe került egy az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) által 2005-ben készített tanulmány, amely a rendszerváltozás utáni időszak vallásosságáról szólt Magyarországon. Ebben a kutatók visszanyúltak a kommunizmus évtizedeire is, és nagyon érdekes adatokat közöltek: e szerint Európában, így Magyarországon is, a háború utáni időszak az ötvenes évek elejéig vallási megújulást hozott, utána viszont a vallásos emberek száma Nyugat Európában a felére, Magyarországon pedig a 60-70-es évekre a nyolcadára csökkent. Ebben – a kutatók értelmezése alapján – szerepe volt a forradalom leverése utáni kiábrándultságnak, de a gulyás-kommunizusnak és a szocialista rendszer megszilárdulásának is: az emberek rájöttek, hogy „ezek maradni fognak”, és elkezdtek alkalmazkodni, igazodni a létező szocializmushoz.

Gyanítom, hogy ez a bizonyos 40% is hasonló attitűdöt, az igazodást tükrözi. A szekuláris posztmodern korszellem ugyanis inkább agnosztikus, spiritualista és kételkedő, mintsem ateista vagy materialista, s ehhez jobban illik a tartózkodó attitűd, mint a vallástagadás. Ez a számokban is megmutatkozik, hiszen a nem nyilatkozóknál jóval kevesebb, 16% a magukat nem vallásosnak mondók aránya.

Na de, a legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy mi, akik magunkat vallásosnak, hívőnek, vallásgyakorlónak vallottuk, s valójában azok is vagyunk, mit kezdjünk ezekkel a számokkal?

Először is azt gondolom, hogy magunkba kell nézni. Fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon az, hogy egyre kevesebben vonzódnak a magyarországi történelmi egyházakhoz, miért van. Az egyik válasz lehet akár az is, hogy hát ilyen a világ, ez most a trend. És ezt részben el is tudom fogadni: a társadalom által prezentált út ugyanis tényleg nem arra vezet, amerre mi mutatunk. Ez tiszta sor.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ahol szentek, hiteles vallásgyakorlók teremnek, ott a követők sem maradnak el. A hit mindig személyes, és a hatása is személytől személyig, lélektől lélekig tud létrejönni. Annak idején jártam egy nemhívő lánnyal. Egy barátom megkérdezte: mióta jártok? Egy éve. És még mindig nem érdeklődik az Isten iránt? Akkor valamit nem jól csinálsz.

Igaza volt, tényleg nem voltam hiteles sem a hitemben, sem a vallásosságomban. Nem is voltam hatással rá. És ebből kiindulva, amikor azt látom, hogy a történelmi egyházak zsugorodnak, felmerül bennem a kérdés: vajon nem ugyanez hiányzik nálunk nagyban, mint nálam annak idején? Hogy nem vagyunk vonzók, mert nem vagyunk hitelesek.

És könyörgöm, ne a papjainkra meg a lelkészeinkre mutogassunk, hanem magunkba nézzünk. És tegyük fel azt a kérdést, hogy az én példám, életmódom, vallásgyakorlásom, hitéletem van-e olyan vonzó, hogy egy embert is érdeklődéssel töltsön el Isten vagy az egyház iránt?

Szerintem ez itt a kérdés, nem az, hogy milyen a statisztika, meg hogy mi a korszellem. Afrikában aztán van negatív korszellem: nem egy országban gyilkolják a keresztényeket, mégis radikálisan növekszik a hívők száma. Iránban ugyanígy. Pár éve egy nigériai evangélikus püspökkel volt alkalmam beszélgetni, aki az interjú előtt nem sokkal élt át egy véres támadást, amit ő is éppen, hogy ép bőrrel megúszott. Mégis, lenyűgöző vidámsággal és kedvességgel beszélgetett, sugárzóan mély hitről téve tanúságot. Na ő hiteles volt és vonzó és rögtön önreflexióra késztetett: vajon én, aki békében, biztonságban, egy csodálatos családban és egy szabad országban élek, meg tudom-e ugyanilyen egyszerű boldogsággal vallani a hitemet?

Szóval, én azt tudom magamnak és mindannyiunknak, vallásos embereknek tanulságként megfogalmazni, hogy ha hitelesen, mély hittel éljük meg a vallásunkat, akkor egyre többen lesznek azok, akik szeretnék megismerni azt az Istent, akit az életünkkel hirdetünk.

És akkor 10 év múlva majd többen leszünk.