„Én pedig attól készültem ki egészen, mikor elolvastam, hogy ezek a közelebbről már egészen nyilvánvalóan egyszerű spárgával összekötözött szemetesgolyók tulajdonképpen miért is művészet.” Varga Gergő Zoltán beszámolója

Rómában jártam a hetekben, és egy végtelenül kellemes 3 napot töltöttem ott. Életem első útja volt ez az Egyház szívébe, és minden jótanácsot megfogadva, alig pár programpontot tűztem ki, hogy legalább egy fél napot tudjak szánni mindegyikre.

Végigjártam a legnevesebb templomokat, volt szerencsém mindegyikben szentmisén is részt venni, közben dübörög a 25 évente esedékes szentév is, így annyi szent kapun sétálhattam át a zarándokokkal karöltve, amennyin nem szégyelltem.

És ha a templomok (mit templomok? Bazilikák! Itt a mezei „templomot” nagyítóval kell keresni.) nem lettek volna elegendők, gondoltam adok a „profán” művészetnek is egy pár órát, így hát begyalogoltam a Borghese Galériába, ahova – kis túlzással – gyakorlatilag bezsúfoltak mindent, ami tematikájában nem fért bele a Vatikáni Múzeumba – a Persephoné elrablásától kezdve az Apolló és Daphnéig, van itt minden, mi szemnek ingere.

Majd, ahogy őgyelgek tátott szájjal, épp otthagyva Bernini Dávid-szobrát, belefutok egy terembe, ahol mindenféle fekete golyók vannak lelógatva a felbecsülhetetlen értékű freskóval díszített plafonról. Elsőre azt gondoltam, itt valami bitangkülönleges felmérés zajlik, de hát a helynek kijár a csúcstechnológia, gondoltam, feltehetően „valami” itt éppen „készül”.

Sajnos nem, ez a „valami” már „kész” volt. Én pedig attól készültem ki egészen, mikor elolvastam, hogy ezek a közelebbről már egészen nyilvánvalóan egyszerű spárgával összekötözött szemetesgolyók tulajdonképpen miért is művészet, és miért van helye a világ egyik leggyönyörűbb épületében.

A Borghese Galériát látva azt éreztem, ez a hely tökéletes bizonyítéka annak, hogy a szépség nem szubjektív. Hogy az ottani négy-öt-hatszáz éves alkotások valóban művészet és gyönyörűségesek – a szemeteszsák pedig objektíve hazugság.

Az a szégyentelen „művész”, aki odakontárkodta magát egy ilyen helyre, maga is hazug, ha azt állítja (márpedig azt állítja!), neki egyenjogú Berninivel és Caravaggióval együtt szerepelni, hiszen ez is művészet, az is művészet.

Egy másik teremben két mumifikálódott hatású, afrikai női fej fogadott, amiknek szemeiből, könnyek gyanánt, gyöngysorok lógtak ki. A bizarr és ijesztő jelenetet az alkotója természetesen itt is megideologizálta:

„A felettük lévő mennyezettel ellentétben, amely a szépséget szimmetrián és mítoszon keresztül jeleníti meg, ezek a művek egy másik hagyományt hordoznak: olyat, ahol az identitás instabil, az érzelem anyagszerű, a test pedig töredezett.” Köszönöm, erre stabil identitással egy stabil nemet mondanék. (Amúgy a woke pár évig tartó ámokfutását nem feltétlen nevezném „hagyománynak”.)

Tovább sétálva egy másik terem közepén egy körbekordonozott szőnyeg fogadott. Gondoltam, még mindig végtelen naivitással, frissen tisztították, még biztos száradnia kell. Természetesen itt sem volt szó semmi ilyesmiről, a foltos szőnyeg is egy „műalkotás” volt, ami a mellékelt tájékoztató alapján a családon belüli erőszakra kívánta felhívni a figyelmet.

A cél nemes, de ahogy a székely mondja, amikor beleállítják a csákányt a hátába, „jó, jó, ha komoly, mert viccnek kicsit erős.”