Varsó kapcsán Nádor Zsombor kollégánk a 2021-es Budapest Jelentésben megjelent írásából idézünk

Napjaink legüldözöttebb vallása a kereszténység. A Christian Solidarity International arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztények 10%-át, 230 millió hívőt üldöznek világszerte a hite miatt. Minden négy, vallási okokból üldözött emberből három keresztény (Viz, 2014). A terror, robbantásos támadások, késelések, tömegbe hajtások már Nyugat-Európában is évente több alkalommal ismétlődő események. Ezzel együtt is földrészünkre másfajta keresztényüldözés jellemző, mint Afrikára, a Közel-Kelet egyes államiara vagy Kínára. Civilizációnkat egyszerre sújtja a közöny, az önfeladás és a kulturális keresztényüldözés. Közöny a más földrészeken élő, vallásszabadságot nélkülöző, esetenként életveszélyben lévő hittársaink iránt és közöny saját civilizációnk kulturális keresztényüldözése iránt. Velünk él az önfeladás, az önkéntes gettóba zártság lassan pusztító mételye, melynek más-más gyökerei vannak Nyugaton és a posztkommunista Európában.

Közép és Kelet-Európában, a kommunista diktatúrát követően máig nem merünk beszélni hitünkről a közösség tereiben, Nyugaton pedig az elmúlt két évszázad sikeresen elhitette az emberek többségével, hogy a vallás helye a magánszféra eldugott rejtekein belül van. Ott nem zavar senkit. Végül velünk él és nyomasztó súllyal szakad ránk a kulturális keresztényüldözés bénító tapasztalata. Az a sokszor kimondatlanul is erős struktúrát alkotó meggyőződés, hogy a felvilágosodás és különösen ’68 szellemileg győztes eszméi után a teista álláspont diszkvalifikálttá vált a kulturális életben és a közéleti viták során. A közélet és a kultúra szintjén máig tartja magát két tudományosan már megdöntött meggyőződés, melyeket mélyen gyökerezettségük miatt hívhatunk paradigmáknak is.

Az egyik, a felvilágosodás és modernizmus hamis tudományeszménye, amely a vallás idejétmúltságát vallva azt tartja, hogy a tudományos haladás elégséges és mindenre kiterjedő válaszokkal szolgál az ember kérdéseire. A másik paradigma, a szekularizációs tézis, melyet a kultúra és a közélet terén máig biztos igazodási pontnak tartanak.

Számos olyan terepe van napjaink Európájának, ahol a keresztényüldözés különböző formáival kell szembesülnünk. Találkozunk ’puha’ és nyílt agressziót mutató változataival. A teljesség igénye nélkül ide sorolhatjuk az iszlamista szélsőségesek által elkövetett papgyilkosságokat Franciaországban, a bezárt, átalakított templomokat Németországban, valamint a vallási szimbólumok, jelképek viselésének iskolai, munkahelyi tiltását Nyugat-Európa számos országában. S természetesen ide tartozik a kulturális térben a nevetségessé tétel, az egyház és annak vezetőinek negatív, egyoldalú sajtója és a keresztény értékrend elleni támadások.

Míg az erősebb, fizikai erőszakot, konkrét tiltást tartalmazó üldözések könnyen felismerhetőek és többségük ellen a társadalmi konszenzus a kereszténység oldalán áll, addig a kulturális üldözés árnyaltabb, nehezebben megfogható és az ellene való küzdelem is több kihívást jelent. Ezekben az üldözésekben ugyanis végsősoron az objektív értékek és az abszolút igazság létezése kérdőjeleződik meg. Ez a fajta keresztényellenesség az értékek elleni támadás és az élet-kultúrájának az elvetése, amely a keresztény civilizáció tudatos lebontásában érhető tetten.

Ebben a bonyolult helyzetben, elfogadva a pluralitás tényét, de szembeszállva a pluralizmus ideológiájával kell egyházainknak felemelni hangjukat és olyan szerepet kiharcolni és betölteni a nyugati kulturális-közéleti porondon, amely híveik lélekszámával és a teista hit civilizációnkban betöltött szerepével összhangban van. Kiharcolni az ezt vitató pluralista-szekuláris-liberális ideológiákkal szemben és önként betölteni, feladva a gettóba zártságot, vállalva az evangelizációt, hitvallást és a közéleti szerepvállalást.

Mivel, a külső kulturális nyomás erősödik, a belső tartószerkezetek pedig sok helyütt omladoznak (Dreher, 2021), a nyugati kereszténység előtt összetett kihívások állnak: az erősödő vallási pluralizmus és a humanizmus valláspótló erői. Utóbbihoz tartozik a posztmodern, a gazdaság mindenek elé helyezése, a fogyasztói kultúra és a hit szinkretizmusa (Goheen, 2019). Ezeket a folyamatokat erősíti annak a jelensége, hogy a társadalomtudományi szinten megbukott szekularizációs paradigma a liberális politika döntéseiben és az átlagember tudatában tovább él. Azaz hiába dőlt meg elméleti szinten a szekularizáció tézise és hiába támasztják ezt alá a szociológia számai, a politikai, kulturális élet döntéshozói úgy tesznek, mintha ez nem történt volna meg. Társadalmi intézményeink és viselkedésmintáink tehát változatlanul szekularizáltak (Livingston, 2021).

Civilizációnk, feladva az értelmet és az erények iránymutatását, önkéntesen választott relativizmusba süllyedt. Immár nem az a kérdés, hogy a hit és értelem milyen arányban vezérel minket, hanem mindkettőt félrelökve az emotivizmus zsákutcájába kerültünk. Abba a posztmodern elképzelésébe, mely szerint választásaink csupán a választó egyén érzetein múlnak (Dreher, 2021).

A kulturális keresztényüldözés egyik legismertebb példája volt a Lisszaboni Szerződés preambulumában a kereszténységre való hivatkozás beszédes megtagadása. A szöveg úgy fogalmaz, hogy „ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista hagyományaiból” (Weiler, 2006, p. 71) a vallást voltaképpen magányügyként határozza meg, gettósítja. Ezt az egymás mellé rendelt felsorolást úgy is lehet értelmezni, mint a hit és értelem vagy-vagy alternatívaként való bemutatását. Az egyik oldalon áll a kultúra, értelem, haladás támogatott értékrendje, a másikon a megtűrt vallásé. Egy ilyen megfogalmazás a vallást különválasztja az államtól, a kultúrától és a humanizmustól. Ez a típusú osztályozás azt sugallja, hogy a teista világnézet ellentétes a humanizmus értékeivel, így az egyenlőséggel, a szabadsággal és az értelem tiszteletével is. Megfeledkezve arról, hogy a humanizmus a kereszténységből nőtt ki és értékei megalapozottságát a zsidó-keresztény hagyományból meríti (Weiler, 2006).

(Kép forrása: english.katholisch.de)