Nádor Zsombor írása. Reació a „Kulturális keresztényüldözés Európában” című cikkben foglaltakra.
Korunkban a vallás nem egy statikus, stabil rendszerrel áll vitában, hanem egy olyan állandó változásban lévő társdalomban hivatott a tanúságtételre, melyben az alapvető értékek idejétmúlt valóságnak tűnnek. A pluralitás és a választás sokszínű káosza a kívánatos, egy olyan világ, ahol a közösségen, sőt az egyénen belül békésen megélnek az egymásnak ellentmondó irányzatok, eszmék, vallási elemek. Természetesen azon az áron, hogy valamennyi lemond a komolyan vehetőség és a kötelezőség kritériumairól.
A kereszténység sosem feledkezhet meg róla, hogy elsődleges küldetése az evangélium hirdetése és a tanúságtétel. Ezért kéri visszatérően Ferenc pápa, hogy a bátorság lelkületével tegyünk tanúságot hitünkről. A töredezettség, félelem, irányvesztés és sodródás korában egyházaink és közösségeink feladata az újjáépítés, a reményadás és az iránymutatás.
A kereszténységnek úgy kell képesnek lennie megszólítania a kérdező posztmodern embert, hogy választ adjon nemcsak spirituális reményeire, hanem annak két fő fenntartására is, az intézményesült vallással szemben. Ezek pedig az egyedüli igazság tanítása és a személyes szabadságról való lemondás igénye.
Fel kell mutatnunk az erre érzékeny homo postmodernus-nak az elmélkedés, az ima, a szakrális tér, a zene és a liturgia Isten-közelség tapasztalatával gazdagító ajándékát. Napjaink embere jobban nyitott az egyház szíve, mint az esze felé. Egy olyan egyház szíve iránt, mely megőrzi önazonosságát, hitét, de szerényen és szeretettel nyújtja a kezét, mert maga is megtapasztalta mindannyiunk életének a törékenységét. A logikát elvető korunkban a szépség és a jóság átélésére kell hívnunk, s engedni, hogy ezekből kiindulva ragyogjon fel az evangélium igazsága.
Kreatív kisebbségként föl kell vállalni küldetésünket és dolgoznunk kell a krisztusi út megvalósulásáért. Dialógusba kell bocsátkoznunk embertársainkkal, s tisztelnünk kell az emberi egzisztencia mélységét, mert Isten megszólít valamennyiünket.
A kereszténység nem engedheti meg magának, hogy a nyilvánosságot, akár politikai, akár kulturális tereken elhagyja. Sokrétű küldetése közé tartozik: a vezetőkért való imádkozás, a prófétai megszólalás, az adott szakpolitikai–bioetikai kérdésekben való küzdelem és a vallásszabadság teljességéért való felszólalás. Mindezt úgy, hogy kiemelten figyel a helyi közösségekre.
Az európai közélet egyre élesedő vitáival kapcsolatban érdemes kitekintenünk az amerikai helyzet egy megoldási javaslatára, egy kompromisszumos, a plurális demokrácia tényét figyelembe vevő, keresztény megközelítésre. Ez az álláspont komoly szerepet követel a vallásnak a közéletben, ugyanakkor elfogadja, hogy a közéleti viták során a teista nézőpontnak sem elegendő a tekintélyre, hagyományra hivatkoznia, hanem vállalnia kell a racionális érvek felsorakoztatását és azok nyilvános megvitatását.
A szekularizmus közéleti hegemóniája kapcsán vissza kell utasíanunk azt az alapállást, hogy a közszférában érintkező emberek viselkedése semmilyen utalást nem tartalmazhat a transzcendensre.
A keresztény közösségeknek figyelmeztetni kell arra a többségi társadalmat, hogy a világnézetileg semleges állam nem képes önnön megalapozását adni, mert a vallásos hit által közvetített késztetések és kötelékek jelentik létalapját. Az államnak be kell látnia, hogy van valami, ami elsődlegesebb nála és megmásíthatatlanul különbözik tőle. Alapvető értékeink a teizmus által biztosított alapigazságokból erednek.
