„A szerző ebben egy olyan disztópikus jövőt vázolt fel már bő negyedszázaddal ezelőtt, amelyben nem születnek gyerekek, és kormányok kénytelenek tömeges rituális öngyilkosságot felajánlani az öregeknek – természetesen »önkéntesen«. Itt még természetesen nem tartunk, de az olyan törvényekkel, amilyet nemrég Szlovéniában is elfogadtak, határozottan efelé araszolunk.”

Néhány nappal ezelőtt, július 18-án Szlovéniában a parlament 50 igen és 34 nem szavazattal elfogadta a törvényt, amely lehetővé teszi az asszisztált öngyilkosságot. Ennek értelmében az ,,elviselhetetlen testi vagy lelki szenvedést” átélő emberek, orvos vagy más személy közreműködésével, legálisan véget vethetnek az életüknek. Délnyugati szomszédunk lett ezzel a 13. ország a világon, ahol ez lehetségessé vált. (Az Egyesült Államok nem egységes a kérdésben, 11 államban legális, a többiben tiltott az asszisztált öngyilkosság.) Megszokhattuk, hogy a vita ilyenkor az együttérzésről szól, illetve az emberi méltóságról, hogy mit jelent emberhez méltóan élni vagy halni. Érdemes ugyanakkor az emberi személy autonómiájának tiszteletben tartásán túl egy pillantást vetni arra is, hogy esetleg milyen más társadalmi vagy politikai tényezők befolyásolhatják egy ilyen törvény meghozatalát.

Van ugyanis egy egészen megdöbbentő hasonlóság minden asszisztált öngyilkosságot engedélyező ország között – szúrta ki a konzervatívnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető The New York Time publicistája, Louise Perry – nevezetesen, hogy a termékenységi ráta mindegyikben deficites, azaz a népesség fenntartásához szükséges szint alatt van. Ez a demográfiai valóság, vagyis, hogy egyre kevesebb fiatal és egyre több az idős ember, egyre nagyobb terhet ró az államok jólléti és közegészségügyi intézményeire. Ahogy egyre fogynak a fiatalok, úgy kerül egyre nagyobb válságba az a közgazdasági modell, amelyik a jelen költségeit a jelen befizetéseiből fedezi. A közelmúlt – azaz a most nyugdíjasok, illetve nyugdíjba vonulók – befizetéseit ugyanis már régen elköltötték. (Ez egy olyan államadósság, amellyel nem szoktak számolni, pedig nagyon is valós.)

Ebben a kontextusban az asszisztált öngyilkosság engedélyezése már egészen más fényben tűnik fel. Ami kezdetben együttérzésnek, illetve a személy feltétlen tiszteletének indult, és esetleg sokak támogatását elnyerte, az egy olyan megoldássá változott, amellyel pénzt lehet spórolni az államnak. Kanadában például a MAID (Orvosilag Kísért Meghalás) programban csak azok vehettek részt, akik a közeli jövőben előreláthatólag amúgy is meghaltak volna. Aztán 2021-ben ezt a feltételt szép csendben eltörölték. Ma pedig krónikus betegek, különböző mentális betegségekben szenvedők, valamint megélhetési problémákkal küzdők (!) is részesülhetnek orvosilag asszisztált öngyilkosságban. 

Egy esetben például egy a születésétől fogva súlyos neurodegeneratív betegséggel küzdő férfi a bírósághoz fordult, mert úgy érezte, a kórházi személyzet a programban való részvételre – magyarán öngyilkosságra – akarja kényszeríteni. Jennyfer Hatch pedig, aki a MAID program reklámkapányához adta az arcát, röviddel a halála előtt úgy nyilatkozott, hogy szívesebben választotta volna az életet, ha jobb egészségügyi ellátásban részesül.

Hollandiában, ahol 2002-ben legalizálták az eutanáziát, 2023-ban 9950 ember halt meg asszisztált körülmények között, ami a teljes elhalálozási ráta több mint 5%-a. Ám még ebben az eutanázia tekintetében nagy múlttal rendelkező országban is nagy port kavart fel annak a 29 éves fiatal nőnek az esete, akinek semmilyen szervi baja nem volt, viszont depressziós és szorongó alkat volt, és ezért kérte – és kapta is meg – az engedélyt az asszisztált halálra.

Ezek után minden józanul gondolkodó emberben fel kell(ene), hogy merüljön a kérdés, hogy egy olyan szociális ellátórendszerben, amelyik egyre súlyosbodó forráshiánnyal és munkaerőhiánnyal küzd, vajon nem pont a leggyengébbeket és legkiszolgáltottabbakat – a betegeket, öregeket, elhagyatottakat, rossz anyagi körülmények között élőket – fenyegeti-e legjobban az a veszély, hogy abba az irányba tolják őket, hogy a „méltóságuk megőrzése érdekében” inkább a halált válasszák?

A kormányok természetesen tisztában vannak mindennek az anyagi vonzataival. Egy kanadai kutatás arra az eredményre jutott, hogy a MAID program akár 139 millió dollár megtakarítást is eredményezhet az államnak. Természetesen a kanadai kormányban sem csak hidegfejű pénzemberek ülnek, ám amikor a szociális ellátórendszereket ugyanannak az entitásnak – az államnak ugyebár – a kezében vannak, amelyik az élet végét meghatározó törvényeket is szabályozza, akkor a választás lehetőségének a puszta felajánlása, illetve kényszerítése között a határ könnyen elmosódhat. Képzeljük csak el azt a szerencsétlen kormányhivatalnokot, akinek az a feladata, hogy egyre csökkenő forrásokból egyre több ember ellátását biztosítsa. Vajon hogyan fog gondolkodni? A rendszer perverz módon abba az irányba fogja tolni, hogy az olcsóbb megoldást propagálja, ami az asszisztált öngyilkosság. És hogy ez nem csak az én agyszüleményem, arra bizonyíték a legnagyobb belga egészségbiztosítási alap vezetőjének a tavaly tett nyilatkozata, aki szerint még tovább kell lazítani az eutanázia szabályokon, hogy elkerüljék a szociális ellátórendszer összeomlását. „Társadalomként foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy miként szervezzük meg az ellátást a jövőben, annak a tudatában, hogy már most hiánnyal küszködünk”, mondta.

A szociális ellátórendszer válságára nem megoldás a felpörgetett migráció, amivel több nyugati állam is próbálkozik. Noha ideig-óráig valóban megnőhet a befizetők aránya, ám arról megfeledkeznek, hogy a friss bevándorlók is megöregszenek egyszer, és a tapasztalatok szerint a termékenységi mutatóik nagyon gyorsan belesimulnak a befogadó országéba – magyarán nekik sem lesz több gyerekük. A bevándorlás élénkítésével tehát a problémát csak egy időre eltolták – ha egyáltalán – ám meg nem oldották. A megoldást egyedül a termékenységi ráta feltornázása jelenthetné, ami jelenleg nem nagyon látszik megvalósulni. A jövő minden valószínűség szerint ugyanaz lesz, mint ami a múlt volt évezredeken keresztül – írja véleménycikkében Louis Perry – azaz az idős emberek gondját a gyerekeik illetve unokáik fogják viselni. Akinek pedig nincsenek, azok a különböző jótékonysági szervezetekre szorulnak majd.

A klasszikus angol krimik egyik nagyasszonya, P. D. James egyetlen sci-fi regényt írt, melynek Az ember gyermeke a címe. Ebben egy olyan disztópikus jövőt vázolt fel már bő negyedszázaddal ezelőtt, amelyben nem születnek gyerekek, és kormányok kénytelenek tömeges rituális öngyilkosságot felajánlani az öregeknek – természetesen „önkéntesen”. Itt még természetesen nem tartunk, de az olyan törvényekkel, amilyet nemrég Szlovéniában is elfogadtak, határozottan efelé araszolunk.