A nagy ünnep közeledtével folytatjuk mini-sorozatunkat arról, hogy kollégáink számára mit is jelent a Karácsony. Nádor Zsombor írása.
Friss házasként, első közös karácsonyi ünneplésünkre készülve, saját hagyományaink megteremtésén, ünnepi szokásaink kialakításán dolgozunk feleségemmel. Mindeközben óhatatlanul jutnak eszembe, eszünkbe a gyermekkor emlékei, születés szerinti családjaink ünnepei. Számomra gyermekként a nagykovácsi hóban való séta (érdekes módon gyermekkori emlékeim közül nem az ünnepi istentiszteletek vagy éjféli misék vésődtek be, hanem a templomba való családi sétáink rítusként való ismétlődése), a kertünkből vágott fenyőág vagy a fenyőfa illata, a gyertya sercegése és a szenteste kezdetét jelentő Szentírásolvasás volt az ünnep kézzelfoghatósága. Édesapám kemény, erős hangja az Örömhírt olvasva ércesen lágy volt és egy pillanatra kilépett az idő a megszokott keretéből.
Gyermekként szenteste éreztem meg a szent és a profán idő különbségét és az ünnep, ünneplés fontosságát. A történelembe belépő Isten, a közöttünk megtestesülő Jézus Krisztus áll Karácsony középpontjában, így minden olyan ünneplés, ami róla lemond, Őt kifelejti hamis, hiányos és végtelenül szomorú. Ugyanakkor Isten – transzcendes célra irányultságunk ellenére – ebbe a világba (ebbe az általa szeretett és jónak teremtett világba) helyezett bennünket, így hitünk és ünneplésünk kultúrába ágyazott. Nem kell tehát lemondanunk az ünnep külső szépségeiről, díszeiről, ajándékairól, sőt annak helyes arányban való megtalálása mélyítheti, erősítheti ünneplésünket, Jézushoz fordulásunkat.
Igyekszem a szüleimtől kapott emlékeimet élő hittel átitatni, s feleségem otthonteremtő szépérzékével gazdagítva olyan karácsonyi ünneplést megélni és megmutatni majd leendő gyermekeinknek is, ami vallja ás vállalja azt a radikalitást, hogy Jézus Krisztus a Karácsony és a karácsonyi üzenet origója.
