A kommunizmus 40 éve alatt 4,4 millió honfitársunk nem születhetett meg.
Közel 4 és fél millió család. Az 1956. június 4-én szovjet mintára bevezetett abortuszliberalizáció nyomán hosszú éveken keresztül évi százezres, akár többszázezres (1969-ben 207.000!) nagyságrendben fordultak a magyar lányok, asszonyok a művi abortusz eszközéhez, mintegy fogamzásgátló szerként, neutrális orvosi beavatkozásként tekintve a beavatkozásra.
‘56-ban a vérbe folytott forradalom után a reményvesztettség lett úrrá a nemzeren, sokan érezték úgy, hogy az élet a továbbadásra ilyen körülmények között már nem érdemes. Úrrá lett egyfajta “minden mindegy” hangulat, mely a liberalizált abortusz felé terelte a társadalmat.
Hal Melinda klinikai szakpszichológus azonban figyelmeztet:
„Az abortusz trauma. Mindig és megkerülhetetlenül. Akkor is, ha az anya a lehető legtudatosabban megy bele a folyamatba, idegrendszeri szinten traumatizálódik. Az abortuszon átesett nők nagy többsége viszont sajnos nem rendelkezik kellő alaposságú ismerettel sem a beavatkozással kapcsolatos, sem annak fizikai és lelki következményeivel kapcsolatban. E trauma pedig kihat a később vállalt gyermekekre is – hiszen ők már magzati korban képesek érzékelni édesanyjuk lelki rezdüléseit – és az egész családi életre.”
A kiadásunkban megjelent tanulmányában Szalai Piroska, miniszterelnöki főtanácsadó elmondja, hogy a legnagyobb és legkonzekvensebb visszaesést az abortuszok számában az eredményezte, amikor lecsökkent az úgynevezett szegénységi többletkockázata a családoknak a gyermekvállalás kapcsán. Ezt segítették a családtámogatási rendszerek, a GYES, a GYED, és ezért is üdvözlendő ma is a kormány nagyvonalú, sokféle személyes élethelyzetre jól adaptálható családpolitikája.
