Az Európai Parlament újabb lépést tett afelé, hogy az abortuszt ne csupán egészségügyi szolgáltatásként, hanem uniós szinten is támogatott, „alapvető jogként” kezelje.

A képviselők jóváhagyták a „My Voice, My Choice” nevű európai polgári kezdeményezést, amely több mint 1,12 millió aláírást gyűjtött össze, és amely egy EU-finanszírozású, önkéntes szolidaritási mechanizmus létrehozását sürgeti. Ennek célja, hogy azok a nők is hozzáférjenek „biztonságos és legális” abortuszhoz, akik saját országukban erre nem jogosultak. Hiába nincs biztonságos abortusz, se az anyára nézve, a baba életére nézve pedig végképp nem, úgy tűnik, ha elég sokszor elmondanak valamit, az „igazzá válik”.

Az elfogadott állásfoglalás szerint Európában továbbra is „jogi és gyakorlati akadályok” nehezítik az abortuszhoz való hozzáférést, ezért az EP felszólítja az érintett tagállamokat, hogy jogszabályaikat a nemzetközi emberi jogi normákhoz igazítsák. Arra természetesen nem térnek ki, hogy a magzati korú emberek alapvető élethez való jogát ez esetben milyen módon vennék figyelembe.

A 358 igen (202 ellenében, 79 tartózkodó mellett) szavazattal elfogadott dokumentum egy olyan pénzügyi mechanizmust vizionál, amely lehetővé tenné az abortusz ellátásának határokon átnyúló finanszírozását, az unió közvetlen támogatásával, még akkor is, ha egyes nemzeti jogrendek ezt korlátozzák vagy erkölcsi okokból elutasítják. Tehát az abortusz területén ilyen módon kerülik meg az országok szuverén szabályozásait: ha nem tetszik az adott ország hozzáállása, életbe léptetik a saját elképzeléseiket.

A szöveg nem pusztán egészségpolitikai kérdésként kezeli az abortuszt, ami önmagában abszurd, hanem ideológiai keretbe helyezi: a „testi autonómia”, a „szexuális és reproduktív jogok” és az „egyetemes hozzáférés” jelszavai mentén az EU határozottabb fellépését sürgeti. Ebbe a fogalmi körbe nemcsak az abortuszt, hanem a fogamzásgátlást, a családtervezést és az anyasághoz kapcsolódó ellátásokat is beemeli, miközben hallgat arról, hogy mindez milyen antropológiai és erkölcsi előfeltevésekre épül.

Az állásfoglalás retorikája világosan kijelöli az új törésvonalakat is: az abortuszt ellenző álláspontokat és mozgalmakat a nők jogai és a nemek közötti egyenlőség „aláásóiként” nevezi meg, és aggodalmát fejezi ki a „visszarendeződés” miatt. Vagyis nem egyszerűen vitáról van szó, hanem arról, hogy egy meghatározott értelmezést – az abortusz mint alapjog felfogását – az unió normatív mércévé kívánja emelni, a vele szemben álló erkölcsi és kulturális álláspontokat pedig delegitimálja.

A labda most az Európai Bizottság térfelén van, amelynek 2026 márciusáig kell döntenie a további – akár jogalkotási – lépésekről. Az ügy azonban már most túlmutat önmagán: arról szól, hogy az Európai Unió meddig hajlandó elmenni abban, hogy pénzügyi és politikai eszközökkel formálja a saját beteges képére az élethez, az anyasághoz és az emberi méltósághoz fűződő kérdések értelmezését – még akkor is, ha ez tagállami szuverenitást és mélyen gyökerező erkölcsi meggyőződéseket ír felül.