Halottak napja

Egy napot meghagytunk az évben, amit halottjaink emlékének szentelünk, pedig az elmúlás, az emberi élet törékenysége és végessége minden napunkat elkíséri. Szinte súlytalan a hír tragédia, autóbaleset, háború, járvány nélkül. Halottak napján mégis másképp éri az embert a halál gondolata – ma a halál nemcsak az, ami mással megtörténik, hanem ami velem is meg fog történni.

Szent II. János Pál úgy fogalmazott: „a halál kultúrájában élünk”. Nem azért, mert ez a központi téma és ez határoz meg mindent, hanem pont azért, mert ignoráljuk, elrejtjük, izoláljuk, elfelejtjük a halált, és az ettől való, örökké felszín alá nyomott félelem határoz meg mindent.

Az örök fiatalságot, az erőt, a lendületet, a tökéletes külsőt, ránctalan arcbőrt bálványozzuk, míg a lassú, már csak szívben tevékeny öregség elértéktelenedik; a halált a tiszta szoba ravataláról, ahol a család együtt siratta el szeretteit, száműztük az idős otthonokba és a kórtermekbe, ahol legtöbbször magányosan és kiszolgáltatottan várják öregjeink az eltávozást. Elvágtuk magunkat a halállal való találkozás lehetőségétől, ez pedig se a gyászunknak, se az egészséges életszemléletnek nem tesz jót.

Egy női portálon feltették a kérdést halottak napja kapcsán: Érdemes-e kivinni a gyerekeket a temetőbe? Érdemes, sőt kell is. Ne akarjuk gyermekünket megfosztani attól a transzcendens reménységtől, amire legteljesebben a mi életünk végessége mutat rá. Ott kezdődik a hit, ahol a mi „eszközeink”, lehetőségeink véget érnek.

Szép világot bízott ránk az Isten, és nagyon jó itt lenni, élni. De valóban képesek vagyunk reményteljes várakozással a halálra tekinteni, tudván, hogy minden eltelt másodperccel közelebb kerülünk Krisztussal való találkozáshoz, vagy csak gyomorrángás és szorongás a halál gondolatának állandó kísérője?

A halottak napja – amellett, hogy a katolikus egyház különösen is buzdít az elhunytak üdvéért való imádságra – nagyon is az élőké: a mi hitünk próbája.