A cikk megírását egy személyes élmény ihlette: az újságíró épp az eutanáziáról vitázott partnerével, mikor egy jelenlévő harmadik – történetesen hívő keresztény – személy bekérdezett: „Milyen jogon erőltetem rá (vitapartneremre) a saját világnézetemből fakadó álláspontomat?”
A gondolat-, vélemény-, vallás-, lelkiismereti- és szólásszabadság joga az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata által védett jog, így az, hogy valaki épp egy keresztény álláspontot fejt ki, nem kéne, hogy megütközést váltson ki bárkiből is. Örülhetünk, hogy itthon nincsenek „pufferzónák” (lásd: Németország), és senkit nem hurcolnak meg és citálják bíróság elé, mert nyilvánosan idézett a Bibliából (lásd Finnországban Päivi Räsänen történetét).
A cikkíró felhívja a figyelmet: „A vitának helye és jogosultsága van, nem kell félnünk tőle, akkor sem, ha bizony egyes társadalmi kérdésekben keresztényként kisebbségi álláspontot képviselünk. Ez nem ijesztő, sokkal inkább autentikus.
Ne kövessük el azt a hibát, hogy ebből fakadóan valamiféle kisebbségi komplexus folytán úgy érezzük, nem kell, esetleg nem is szabad nyilvánosan felszólalnunk, és tartózkodjunk attól a bűntől, hogy megfelelési kényszernek engedve azt keressük, hogyan lehet állásfoglalásunk olcsó népszerűség tárgya.”
Az eutanázia kapcsán a Katolikus Egyház Katekizmusára hivatkozva a cikk leírja, hogy az ötödik parancsolat nem pusztán a közvetlen és szándékos emberölést, de egy másik személy „közvetve előidézett” halálát is ugyanúgy tiltja – mivel a szándékos halálokozás a fájdalom megszüntetése céljából „ellenkezik az emberi természet méltóságával és Teremtőjének, az élő Istennek tiszteletével”, így nem több az puszta gyilkosságnál.
„Mivel a halálpárti álláspont folyamatosan egy tévesen értelmezett és félremagyarázott méltóságfogalomra hivatkozik, érdemes nyomatékosítanunk, hogy az emberi méltóság kritériumának elsődlegesen az élet tisztelete, szeretete és védelme felel meg, semmiképpen sem az élet kioltása”– fogalmaz a cikk, nyomatékosítva azt, hogy az egyház nem teszi fel a kezét az eutanázia bárminemű gyakorlatának tiltásaát követően, hanem hatékony alternatívákat is kínál a helyzet emberhez méltó rendezésére.
A palliatív ellátás és hospice kapcsán úgy fogalmaznak: „A palliatív ellátás az emberi méltóságot és a szerető gondoskodást állítja középpontba, törekszik a fájdalmak csökkentésére, miközben az ember egészét szemléli: azaz nem csupán a test beteg voltát, hanem a szellem és a lélek szükségleteit is. Szépen igazítható a beteg személy konkrét szükségleteihez, együtt alkalmazható a különböző terápiás eljárásokkal és sok esetben eredményezi a beteg állapotának javulását. Ugyanakkor az élet természetes folyamataként ismeri el a haldoklást, nem ijed meg tőle, valamint tiszteletben tartja a család kulturális értékeit és hitét.
A hospice szintén komplex ellátás, amelyet súlyos, jellemzően daganatos és végstádiumban járó betegek vesznek igénybe. A beteg személyt és családját egy összetett ismeretrendszerrel bíró, multidiszciplináris csoport támogatja, amelynek célja a beteg életminőségének javítása, testi és lelki szenvedéseik enyhítése, fizikai és szellemi aktivitásuk támogatása, valamint a hozzátartozók segítése a betegség és a gyász terheinek viselésében. Az ellátásban orvosok, ápolók, gyógytornászok, pszichológusok, illetve mentálhigiénés szakemberek, szociális munkások, lelkészek, dietetikusok és képzett önkéntes segítők vesznek részt. A munkacsoport tagjai így komplex (testi, lelki, szociális, és spirituális) támaszt tudnak nyújtani.”
Fontos leszögezni, hogy az „Egészségügyi Világszervezet (WHO) korábbi állásfoglalása szerint a palliatív kezelése fejlettségénél fogva mára okafogyottá vált az eutanázia kérdése.”
A cikkíró az eutanázia témájának summázását követően tisztázza, hogy miért is esett bele a cikk elején említett „harmadik”, keresztény fél a liberalizmus „kettős zsákutcájának” csapdájába.
A liberalizmus alaptétele a világnézeti semlegesség, amelyet mindenkinek, de leginkább az államnak el kell sajátítania nem több, mint egy gyakorlatba átültethetetlen, elméleti konstrukció. Hiszen ha az állam nem képviselhet semmilyen nézetet (csak a liberálist, paradox módon), úgy nemet is kell mondania minden másra, ami pedig a másik alaptétellel, a toleranciával egyeztethető nehezen össze. A totalitárius szándékot pedig a neoliberlizmus tolerancia-fétisében is könnyen tetten érhetjük, ami „minden olyan véleményt, amely alapjaiban eltér saját ideológiai programjától, a liberalizmus a »tolerancia« hiányára hivatkozva nagyjából-egészéből kitörölne és elnémítana.”
Lebegjen mindig a szemünk előtt: a liberalizmus nem több, mint „egyfajta világértelmezés”, és egy liberális embernek önmagában semmilyen alapja nincs erősebb vagy több jogot formálnia a maga érdekeinek, véleményének érvényesítésére, mint például egy kereszténynek.
A cikk egy felhívással zárul:
Egyes keresztény körökben elterjedt az a nézet, hogy valamiféle belső emigrációba érdemes vonulni, a közélet szennyétől még elvi síkon is távol kell tartanunk magunkat. Nem kétlem ennek az álláspontnak a lelki békességet kereső és a konfliktusokat jószándékból kerülő voltát, ahogyan azt sem tagadom, hogy bizony súlyos bűnökkel terhelt a politika és a közélet világa, azaz a hívő kereszténytől fokozott óvatosságot (és a lelkiismeret folyamatos vizsgálatát!) követeli meg ez a terep. Mindezzel együtt hibás döntésnek tartom, ha úgy, ahogy vagyunk, értékeinkkel, tanításunkkal, meglátásainkkal együtt kivonulunk erről a területről. Ahogy mondják: »attól még nem lesz világosabb, ha szidjuk a sötétséget«. A sötétség ráadásul önmagában nem is létező: az csupán a világosság hiánya, következésképpen a mi morális kötelességünk az, hogy megjelenítsük Krisztus világosságát a politikában és a közéleti diskurzusokban is. A keresztény társadalmi tanítás is erre hív bennünket.”
(Forrás: https://axioma.hu/keresztenyek-ezert-erveljunk-batran-az…/ )
