A modern nyugati társadalmak legnagyobb problémája – ezt így le merem írni – az erkölcsi relativizmus terjedése, vagyis az a nézet, hogy nincs objektív jó és rossz, hanem minden erkölcsi ítélet személyes véleményen vagy kulturális kontextuson alapul. Bárki, aki erkölcsi alapon próbál valamit megítélni, hamar megkapja, hogy „ítélkezik”, ami ma egyre inkább jellemhibának számít, pedig az embernek nincs is talán fontosabb képessége, mint hogy különbséget tud tenni jó és rossz között – tehát ítéletet alkot. A lopakodó relativizmus nem egyszerűen ártalmatlan filozófiai álláspont, hanem romboló hatású szemlélet.

Aki vitatkozott már valaha Istenről, erkölcsről és az élet értelméről, az biztos, hogy találkozott az olyan állításokkal, mint: „ami igaz neked, nem igaz nekem”, „az erkölcs kulturálisan meghatározott” vagy „nincsenek abszolút igazságok”. Pedig az igazság nem csupán ízlés kérdése. A relativizmus hívei gyakran a toleranciára hivatkoznak, és arra, hogy ez a szemlélet biztosíthatja a legtöbb embernek a legnagyobb szabadságot. Ám következetesen végig vitt relativizmus önmagát számolja fel: ha minden nézőpont egyenértékű, akkor nincs alapja semminek az elítélésére, még olyan nyilvánvaló gonoszságoknak sem, mint a népirtás, a rabszolgaság vagy a nemierőszak. A történelem során voltak kultúrák, ahol elfogadottnak számított a gyermekgyilkosság, az emberáldozat vagy a női nemiszerv-csonkítás. Ha pusztán kulturális alapon közelítünk, ezek sem ítélhetők el. Ha viszont mégis elítéljük őket, azzal máris elismerjük, hogy létezik egyetemes erkölcsi mérce.

A relativizmus hatásai napjaink vitáiban is érzékelhetők. A bevándorlás körüli diskurzusban például gyakran hallani, hogy minden kultúra egyenlő értékű, így minden szokást és hagyományt kritikátlanul be kell fogadni. Az igazság azonban az, hogy nem minden kultúra védi az emberi méltóságot, és nem mindegyik épül jogtiszteletre vagy békés együttélésre. Ha úgy teszünk, mintha minden kultúra egyenértékű volna, saját kulturális alapjainkat veszítjük el, és társadalmi széthullás felé sodródunk.

Egy másik gyakori érv, hogy az erkölcs fejlődik, alakul az idők során. A fejlődés fogalma azonban már önmagában feltételezi, hogy van egy mérce a „jobb” és a „rosszabb” megkülönböztetésére. Ha viszont minden relatív, nincs mit fejlődésnek nevezni, csak változások történnek. Például nem állíthatjuk, hogy az emberiség előrelépést tett a rabszolgaság eltörlésével, hacsak nem tételezünk fel egy univerzális normát, amely alapján valóban jobbá váltunk.

Az empátia is gyakran kerül elő, miszerint mindenki maga dönthesse el, mi a helyes. Ez azonban addig működik, amíg valaki más döntése nincs az embertársa kárára. Mivel „senki sem különálló sziget”, minden döntésünk érint másokat is. Ha mindenki vágyának értéke egyenlő, akkor a gyilkos vágyai ugyanannyit érnek, mint az áldozat élet iránti igénye, ami a jog és az igazságosság illúzióvá válásához vezet.

A 20. század történelme is intő példaként szolgál. A totalitárius diktatúrák – Hitler, Sztálin, Mao rendszerei – az abszolút erkölcs elutasítására épültek. Hitler az objektív erkölcsöt „zsidó találmánynak” nevezte, Sztálin nevetségesnek tartotta az egyetemes emberi jogok létezését, Mao pedig a forradalom szolgálatába állította az erkölcsöt. Az eredmény minden esetben tömegmészárlás volt. Amikor nincs abszolút erkölcs, akkor az erősebb igazsága érvényesül, és a gyengék kiszolgáltatottá válnak.

A relativizmus nemcsak a történelemben, hanem a mindennapokban is romboló. Az iskolák elveszítik nevelő funkciójukat és egyszerű információközlő helyekké válnak, a családokban elsúlytalanodik a házastársi fogadalom, a jog pedig a közvélemény szeszélyévé válik, amit a média egyre hatékonyabb eszközeivel igyekeznek befolyásolni az erre képesek. Egy társadalom, amely a relativizmusra épít, gyökértelenné válik, sodródni kezd, végül elsüllyed. Ha az erkölcs csupán privát ügy, akkor a törvények zsarnoksággá válnak, a gyengéknek nem marad védelmük, és a társadalom szétesik. Az „én erkölcsöm” és a „te erkölcsöd” logikája társadalmi szinten működésképtelen, hiszen az erkölcs lényege, hogy a másokkal való kapcsolatainkat szabályozza.

A morális relativizmus soha, semmilyen formában nem elfogadható. Sem egészben, sem részleteiben, sem elméletben, sem gyakorlatban. Egy olyan világ, amelyben nincs abszolút erkölcs, az emberi méltóság, az igazság és a szabadság elveszíti az alapjait. Csak akkor tudjuk megőrizni társadalmaink stabilitását és emberségünket, ha kimondjuk: vannak egyetemes erkölcsi igazságok, amelyek mindenhol, mindenkire és mindenkor vonatkoznak.