„A hívők a hit szabadsága által képesek korlátozni az etikai relativizmust, tetteikkel pedig igazolhatják, hogy mindez hitükből fakad. Az individualista önzéssel szemben pedig kötelességünk a közjót szem előtt tartó közösségi szemlélet felébresztése és terjesztése.” Nádor Zsombor írása.

Fontos kérdés, hogy a hívő embernek milyen egyéni lehetőségei, illetve milyen kötelezettségei vannak arra, hogy hangot adjon hitének és az abból fakadó cselekvésnek a mai társadalomban. Annak a hitnek, mely jóval több kulturális örökségnél. Lényegéből fakadóan Isten ajándéka, amely megváltoztatja életünket és zsinórmértékként szolgál számunkra. Krisztusban kapott új életünk nem válhat el egzisztenciánk egyéb elemeitől. Ha keresztény mivoltunk és a munkánk, családi életünk, hobbijaink során megélt énünk különválik, akkor el fog torzulni keresztény identitásunk.

Már a 3. század eleji Diogenétosz-levél úgy fogalmazott, hogy „ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek áthatja a test miden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresztények a világban. A lélek is a testben lakik, de nem a testből való. A keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók.

A keresztények a ʽvilágba vannak zárva’, de mégis ők tartják össze a világot. Isten rendelte őket e helyre, nem lenne illendő elhagyniuk azt.”

A hit nem élhet elzárva a világtól. Küldetése abba a világba rendeli, amelyben él.

A keresztény ember Isten uralmának az ajándékában részesült. Ez azonban azzal a feladattal, felelősséggel is jár, hogy meg kell testesítenie, s a kívülállók számára láthatóvá kell tennie a Szentlélek által kapott új életet. Hasonlatosan a történeti Izrael missziós hívásához, szóval és tettel egyaránt részt kell vennie Jézus missziós munkájában.

A keresztény ember a mindennapok során végzett feladatai kapcsán is képes hitéből erőt meríteni és a rá bízottakat tudása legjava szerint elvégezni. A keresztény embert realizmusa megóvja a fanatizmustól és az utópiától, ám reménységgel cselekszik, mert tudja, hogy törekvéseiben nincs egyedül. A hit tehát nem ideológia, még kevésbé a magánszféra eldugott rejteke, hanem alapkő, benső alkat.

A hívők sem nem többek, sem nem kevesebbek más polgároknál: ugyanúgy tagjai a társadalomnak és ugyanúgy nem rendelkeznek kész receptekkel, mint mások. Azt igénylik, hogy kapják meg a lehetőséget, hogy erejük legjavát nyújtva, hozzáadhassák hitükből fakadó meglátásaikat a közös víziókhoz. A hit nem kész válaszokat, hanem ajánlásokat, viszonyítási pontokat tud adni a társadalmi kérdések megoldásához. Mindezt nem szemben a világgal, hanem a világért cselekedve.

Az egyik legfontosabb egyéni feladatunk az élet tiszteletének a hirdetése. A kizsákmányolással, arctalanná válással, géppé silányítással és a halál kultúrájával szemben ki kell állnunk azért, hogy az emberi személy istenképiségéből fakadóan abszolút érték.

A keresztény embernek hangot kell adnia annak, hogy a kultúra kifullad, hacsak nem fordul szolidárisan a szenvedő ember másléte felé. Ez a nézőpontváltás, mely a nyugati civilizáció humanizálásával jár, azt célozza, hogy a társadalom peremére szorult egyének és csoportok visszakerüljenek a kulturális emlékezet fókuszába.

A hívők a hit szabadsága által képesek korlátozni az etikai relativizmust, tetteikkel pedig igazolhatják, hogy mindez hitükből fakad. Az individualista önzéssel szemben pedig kötelességünk a közjót szem előtt tartó közösségi szemlélet felébresztése és terjesztése.

Nagy feladat előtt állunk: szabadságra és felelősségre kell nevelni egy bizonytalan korban. Nem nézhetjük felülről a társadalom problémáit, mert bár az igazságért és az élet Igéjéért vagyunk felelősek, részesedünk a világ közös sorsában is. Krisztus tanítványaiként tehát nem kell kimenekülnünk a civilizációból és nem távolodunk el Istentől, ha elkötelezzük magunkat a világban és szolgáljuk az embereket.

Fontos a keresztény ’ellenkulturális tanúságtétel’, azaz az uralkodó ’érzékelési kultúra’ elveivel való tudatos szembehelyezkedés. Az érdek és a birtoklásvágy helyett a szeretet, a szolidaritás és az összetartozás felmutatása, Isten országa értékeinek a társadalomban való megjelenítése. Elizeus prófétától tanulva gondoskodnunk kell az edényekről és Istentől bátran és bizalommal kell hozzá olajat kérnünk.

Önmagával kapcsolatban pedig a keresztény ember sosem feledkezhet meg arról, hogy kortársai válaszokat, segítséget, erkölcsi útmutatást remélnek tőle, aminek csak akkor tud eleget tenni, ha cselekvését hite határozza meg és hű marad hirdetett Urához.

A keresztényként végzett hétköznapi feladataink végzése során a spirituális és a világi küldetésünk összeér: a világi hivatás a munka tárgyával, a spirituális pedig azzal a móddal egyenlő, ahogyan azt elvégezzük.

Küldetésünk lényege a keresztény értékek felmutatása és az új evangelizáció előmozdítása, hogy ezek által megmutatkozhasson az egyház valódi arca.