A nagy ünnep közeledtével folytatjuk mini-sorozatunkat arról, hogy kollégáink számára mit is jelent a Karácsony. Krúdy Tamás írása.

Ahogy közeledik az ünnepi időszak, a legtöbbünkön egyre inkább eluralkodik az öröm és az izgatottság. Azonban a csillogó fények és vidám zene mögött gyakran megbújik egy cseppnyi szomorúság is. Ez az érzés nem új keletű: Dickens „Karácsonyi énekétől” kezdve Ady Endre „Karácsony – Harang csendül” költeményén át egészen Móricz Zsigmond tragikus „Karácsonyi énekéig” mindig is ott volt a történeteinkben az ünnep örömének és a belső szomorúságának kettőssége. Bizonyos mértékig mindannyiunkban ott rejtőzik ez az érzés. De vajon miért társulhat az „év legboldogabb időszakához” melankólia?

A karácsony különleges időszak: egyszerre gyönyörű és megindító. Olyan, mint egy hóval borított erdő. A fehér táj szépsége földöntúli, az erdő csendje azonban a halandóságunkra is emlékeztet. Ez a számvetés időszaka, ami a sikereken és az eredményeken túl a kudarcokról, az elszalasztott lehetőségekről, az eljövendő változásoktól való félelmekről és elvesztett szeretteink hiányáról is szólhat. Ilyenkor tör rá az emberre legfájdalmasabban, hogy Nagypapa tavaly ilyenkor még velünk volt…

Azonban a legmélyebb, hogy ne mondjam egzisztenciális szomorúságot nem ezek az események okozzák, hanem valami más. A karácsony a legjobban várt ünnep: a Gyermek eljövetelére készülünk, aki az éjszaka csendjében, egy hideg barlangban született, és aki olyan hatalmas hatást gyakorolt a világra, hogy még az időt is kettéválasztotta. Mi abban a korszakban élünk, amely az Ő eljövetele után kezdődött, de minden évben visszatérünk az Őt megelőző várakozás idejébe, miközben ismét várjuk érkezését. Minden évben újra meg újra készülünk rá, és december 24-én este valami egészen különleges, új világba lépünk át. A karácsony legmélyebb fájdalmát az az üres ünneplés okozza, amikor már semmilyen új világba nem tudunk átlépni. Amikor a célját tévesztett ember csupán az ivás kedvéért iszik, az evés kedvéért eszik, és az ajándékoktól várja, hogy elhozza neki a várva várt örömet. Sokan elfeledték, vagy talán soha nem is ismerték Jézust, olyannyira, hogy már azt sem tudják, mit vesztettek el. Évről évre azonban ugyanúgy megfőzik a halászlevet vagy a töltöttkáposztát, megsütik a bejglit, díszítik a fákat és készítik a tojáslikőrt, nagy várakozással a „legszebb ünnepre” – amely valójában soha nem érkezik el. Akik Jézus nélkül próbálják ünnepelni a karácsonyt, az olyan, mintha egy havas erdőben bolyonganának, ahová soha nem jön el a tavasz. Amikor azokra a szeretteikre gondolnak, akik egykor az asztalnál ültek – ahogy mindannyian tesszük – csak gyászolni tudnak minden remény nélkül, mert nem hisznek az örök élet ígéretében. Régi karácsonyokról mesélnek történeteket, de nem tudnak előre tekinteni az Örök Lakomára, amelynek minden karácsonyi vacsora csak előképe. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen, hogy sok ünnepi összejövetelt viszályok és keserűség árnyékoljon be. Nem számít, hány ajándék van a fa alatt, mennyi drága ital vagy omlós sütemény kerül az asztalra – semmi sem töltheti be azt az űrt, amely a lélek legmélyén Jézus nélkül marad.

Jézus eljövetele nemcsak az időt osztotta ketté – az előtte és utána lévő korszakokra –, hanem a valóságot is kettévágta, és nekünk kell eldöntenünk, melyik oldalon állunk. Az egyik oldalon ott van Ő, a másikon pedig csak mi magunk, és semmi több. Ha Jézus mellett döntünk, továbbra is lesznek nehézségeink, és a karácsony napja is hozhat lehangoltságot, de tudni fogjuk, hogy ez a szomorúság el fog múlni. A Fiú azért jött, hogy feltámadjon, és a tél után elhozza a tavaszt.