Tegnap jött a hír, hogy 91 éves korában meghalt Jane Goodall, aki a csimpánzok szociális életének megfigyelésével és leírásával vált világhírűvé. Goodall főemlőskutató volt és környezetvédelmi aktivista, az általa létrehozott alapítvány nagyon sokat tett világszerte teremtett környezetünk megóvás érdekében. Két évvel ezelőtt alkalmam nyílt személyesen találkozni és interjút készíteni vele, ebből idézek most egy részletet: „Fél évszázaddal ezelőtt egyszer egy nehéz időszakomban bementem hajnalban Párizsban a Notre Dame-ba. Csodálattal néztem a színesüvegberakásos rózsaablakot, amikor hirtelen megszólalt az orgona, és az egész templomot betöltötte Bach d-moll toccata és fúgája. Életemben ekkor kerültem legközelebb a misztikus extázishoz. Az egész annyira gyönyörű volt, hogy teljesen lenyűgözött. Ennyi szépség nem lehet céltalan, és ugyanígy a természetben fellelhető szépség sem lehet céltalan. Ám mi most éppen ezt a szépséget romboljuk le.

A szépségért megéri áldozatot hozni – különösen az építészetben, amint azt Jane Goodall is megtapasztalta. Amikor a 2. világháború után a kommunisták megszállták Magyarországot és Közép- illetve Kelet-Európa más országait, hadat üzentek a vallásnak és a kultúrának, mint a burzsoázia eszközeinek a „hamis tudat” fenntartásában. A marxista materializmus az embert elsősorban munkásként értelmezte, akinek önazonosságát a termelésben való részvétel teremti meg. A szépséggel ezért nem foglalkoztak, vagy tudatosan elnyomták a puszta hasznosság kedvéért. Az eredmény egy lelketlen világ lett, amelyben – ahogy Roger Scruton, a 2020-ban elhunyt népszerű angol konzervatív filozófus fogalmazott – eltűntek a „végtelen sejtelmei”, és elhallgatott a múlt nemzedékeinek hangja.

A szocialista világ szépség nélkül maradt, és lakói elidegenedtek egymástól, valamint közös otthonuktól. A régi európai épületek ugyan még álltak a szürke gyárak, raktárak és arctalan lakótömbök között, de elhanyagoltságuk miatt elvesztették varázsukat, így a „elveszett paradicsom” jelképeivé váltak. A hagyományos kultúrához való hozzáférés megtagadásával az emberek száműzötteknek érezték magukat saját hazájukban.

Friedrich Hegel, a német idealizmus legnagyobb gondolkodója, már a 18. század végén arról beszélt, hogy ha az anyagi világ válik az identitás alapjává, az szükségszerűen elidegenedéshez vezet. Az elidegenedett ember pedig nem érzi sehol otthon magát a világban és elveszíti a szépség iránti érzékét is. Az elidegenedésből (otthontalanságból) való szabadulást éppen azok a dolgok adják, amelyeket Marx Károly „hamis tudatnak” nevezett – a művészet, a vallás és a filozófia. Ezek nélkül nem lehet hitelesen élni, hiszen az embernek szüksége van szépségre, harmóniára, szertartásokra, amelyek otthonossá, ismerőssé teszik a világot. Ha az épített környezet arctalan és élettelen – mint amilyen a ma uralkodó üveg és króm építészeti stílus – az csak tovább fokozza az elszigeteltséget. Az elidegenedett ember pedig egy háború pusztítását is észszerűnek láthatja. Ezzel szemben a művészet és a kultúra viszont visszavezet minket a múltunkhoz, történelmünkhöz, lelki otthonunkhoz, és kibékít bennünket a világgal és elődeink örökségével.

Scruton szerint az építés célja mindig az, hogy otthont teremtsen, amely túléli az egyéneket, és kifejezi lakói értékeit. Ezért törekedett élete utolsó éveiben a szépség visszaállítására az építészetben, vezető szerepet vállalva a brit kormány „Build Better, Build Beautiful” kezdeményezéseiben. Scruton szerint a klasszikus épületek azért maradnak fenn, mert az emberek szeretik őket, alkalmazkodnak az emberi igényekhez, és beilleszkednek a társadalmi változásokba. Éppen ezért indult támadás minden klasszikus és szép ellen. A szépség elutasítása az építészetben és a művészetekben egyaránt a múlttól, a világtól és az emberi közösségtől való elszakítást célozza. Ez kapcsolódik ahhoz, amit Scruton „oikofóbiának” nevezett: az otthon és az örökség elutasításának. Ezzel szemben áll az „oikofília”, az otthon szeretete. A konzervatív filozófus szerint a szépség arra hív, hogy túllépjünk önzésünkön és tisztelettel nézzünk a világra, míg az oikofóbia arra ösztönöz, hogy a szeretetet és tiszteletet kirekesszük. Ennek eredménye egy szeretet nélküli kultúra, amely fél a szépségtől, mert zavarja benne a szeretet. Az oikológia, vagyis mai nevén ökológia az otthon tudománya. Az a kor, amelyik elveszíti az érzékét a szépre, a saját otthonát rombolja le. Idézzük ismét Jane Goodallt: „Az evolúció csúcsára érve urai lehettünk volna mindennek a szépségnek, de annyira ostobák vagyunk, hogy leromboljuk az egyetlen reményüket. Nagyon okosak vagyunk, embert tudunk küldeni a Holdra, miközben meg tönkre tesszük a csodálatos otthonunkat. Amikor az űrből készült felvételeken nézzük a zöld és kék színekben játszó bolygónkat, amit a világűr végtelen sötétje vesz körül, akkor hálát kellene adnunk ezért a csodálatos ékszerért, és mindent meg kellene tennünk a megóvásáért.”

Scruton azért tartja alapvetőnek a szépséget, mert az emberi életpályát az elidegenedéstől a megbékélés felé vezető útként látja. Az idegen megszelídítése és az otthonteremtés a kibékülés folyamata, aminek során amitől kezdetben idegenkedtünk, azt felismerjük, és önmagunk részévé tesszük. Az építészet így válik az identitás objektív kifejeződésévé. A folyamat során az idegen ismerőssé válik, „visszamosolyog ránk emberi arccal”.

Ha azonban a világot szándékosan eltorzítják és elcsúfítják, akkor a szépség révén ígért megbékélés soha nem valósulhat meg. Így marad az elidegenedés, a gyökértelenség és a bizalmatlanság, ahogy arra Scruton is felhívta a figyelmet. A modern mozgalmak, amelyek a minimalizmus és a funkcionalitás nevében hátat fordítanak a szépségnek, valójában elszakítanak bennünket a nyugati civilizáció hagyományos, spirituális, erkölcsi és politikai értékeitől. Szépség nélkül örökre idegenek maradunk a világban. Az angol filozófus szerint, ha ünnepelni kezdjük a csúnyaságot, magunk is csúnyává válunk – ahogy az építészet és a művészet elcsúnyult, úgy vált nyersebbé nyelvünk és a kapcsolataink is.

Ezzel szemben a szépség „a vigasz hangja, az otthon hangja”: az a hang, amely lecsendesít, biztonságot ad, és tudatja velünk, hogy valahová tartozunk. A szépség keresése nem menekülés a valóságtól, hanem remény az újrakapcsolódásra. Ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a világban, azonosulnunk kell vele, látnunk kell benne az élők és a holtak szellemét. Scruton szerint az építészetben a szépség nem „opcionális extra”, hanem létszükséglet. Ha az épületek, amelyekben élünk és dolgozunk, szépek, akkor visszaigazolják létünket. Ha nem, a civilizációnk lelke kerül veszélybe. A szépség tehát nem pusztán esztétikai kategória, hanem a kultúra és az emberi lét alapja.

Vagy ahogy mindezt Tamási Áron művészi tömörséggel egy mondatban összefoglalta: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.