– avagy az élet egy focipálya, de miért nem azonos a keresztény szabadságfelfogás a liberálissal? Varga Gergő Zoltán írása.

Hallottuk már: mindent szabad, amíg nem ártasz vele másnak. Óvatosan mérgez ez a mondat, ugyanis tetteink nagy részének következményeit, a felszín alatt megbúvó pillangóhatást senki nem tudja végigkövetni. 

Ezzel szemben a keresztény – Szent Pál nyomán – azt mondja: „Minden szabad nekem, de nem minden használ.” Tehát szabadok vagyunk arra, hogy bármit csinálhatunk (szeretni csak szabad döntésből lehet), de van egy keretrendszerünk, amit tudomásul kell venni, hogy gyarapodhassunk.

És ez a keretrendszer a kulcs. A keresztény szabadság nagyon hasonlít egy csapatjátékhoz, ahol meg vannak a szabályok, mindenkinek megvan a maga feladata képességei szerint, és meg van, mi a cél és hogy azért hogyan lehet együtt dolgozni. Meg van határozva egy rendszer, hogy a szabályoktól eltérő játékosokat milyen módon figyelmeztetik vagy állítják ki.

A keresztény felfogás azt vallja, a világ is hasonlóképpen, Isten alkotta, bizonyos szabályok szerint működik. De nem csak a fizikai törvényszerűségek léteznek, hanem létezik morál is, amely által ösztönösen érezzük, hogy a holokauszt miért embertelen, és hogy egy nő és egy férfi hűségben végigharcolt élete miért alapvetően jó és értékes. 

A keresztény szabadságfelfogás nem korlátozás, hanem egy szakadék szélén álló korlát biztonságát adja, amin belül kibontakozhatunk. A szabályok nem azért vannak, hogy „korlátozzanak” minket, hanem hogy lehetővé tegyék a valódi játékot: az élet kiteljesedését. A pályán nem a káosz adja a lehetőségeket, hanem az a rend, amelyben értelmet nyer az ember minden mozdulata.

A liberális szabadságfelfogás ezzel szemben az, hogy noha itt vagyunk a focipályán, mindenki talpig mezben, valójában nincsenek szabályok, „minden ér”, sőt miért ne lehetne több labdát behozni a pályára, miért kéne a többi labdát kirekeszteni a játékból, a szabályokat lengető és sípoló bírót pedig – gyűlöletbeszéd címen – miért is ne lehetne eltüntetni valamely öltöző legmélyére?

A liberális szabadságeszmény lényege, hogy az egyén önmagát határozza meg – nincsen „külső” jó, sem objektív rend, csak szubjektív választások. Ez a gondolat ugyan elsőre felszabadító lehet (nincs követelmény, nincs ítélet), de hosszú távon pontosan az embert fosztja meg a biztonságától, méltóságától és céljától. Ha a szabadság nem kapcsolódik az igazsághoz, akkor értelmetlenné válik. A labda szabadon pattog, de ha nincs kapu, ha nincs pontszám, nincs cél sem – csak ütközések.

És bár küzdve küzdünk, hogy minél hitelesebben felmutassuk azt, a kereszténység képes arra, hogy mindenki számára rávilágítson a „nagy szabálykönyvre”, fontos és releváns üzenete van, ma Európában és alapvetően a fejlett világban ma nem ezt éljük. 

Ha ma valaki „szabadságot” hirdet, érdemes megkérdezni: mire való az a szabadság? Pusztán önérvényesítésre? Vagy valami nagyobbhoz, nagyobb jóhoz való odafordulásra? A keresztény ember szabadsága nem az, hogy bármit megtehet, hanem hogy képes a jóra.

A pályán tehát nem mindegy, melyik irányba rúgjuk a labdát. A keresztény szabadságfelfogás nem játékellenes, hanem a játék értelme. A pálya léte, a kapuk, a szabályok, a csapatok, a bíró – ezek nem gátolnak minket, hanem lehetővé teszik, hogy a játék örömös tevékenység és a közös cél felé tartó küzdelem lehessen.