A kereszténydemokrácia a kezdetektől fogva tudatosan törekedett arra, hogy a teljes társadalom számára néppárti megoldást kínáljon, viszont ragaszkodott keresztény értékeihez és az azokból fakadó politikai döntésekhez. Nádor Zsombor írása.

A 20. század derekán fénykorukat élő nyugat-európai kereszténydemokrata pártok többségükben a század első felében alakultak meg, s egyszerre hordozták magukon az immár egyházaktól szervezetileg független és a demokráciával megbékélt keresztény politikum jegyeit, a néppárti nyitottságot és az össztársadalmi felelősségvállalást. A perszonalizmus alapján az emberi személy teljességét, az egyén és a közösség egyensúlyát vallották, választ adva ezzel az individuális liberalizmus és a személyt a közösség fogaskerekévé degradáló szocializmus reduktív antropológiáira, politikai zsákutcáira. A szubszidiaritásból kiindulva erősítették a helyi közösségeket, régiókat. A szolidaritás keresztény eszméjétől áthatva pedig a társadalmi igazságosságot igyekeztek előmozdítani, ebben az esetben is elkerülve a liberális kapitalizmus és a kollektivizmussal kacérkodó szocializmus túlkapásait, hibáit. Az évszázados európai háborúskodást követően és a társadalmakon belüli osztály- és nemzetiségi konfliktusok helyett a megbékélést, ennek eredményeként pedig a gazdasági prosperitást és jólétet tűzték ki célul.

A kereszténydemokrácia deklaráltan épített a Római Katolikus Egyház szociális tanítására, de azt a gyakorlati politika keretrendszerébe átültetve szakrálisból profánná tudta alakítani, azaz alkalmazhatóvá tette az egyház-állam szétválasztásában élő modern európai társadalmak számára. Egyúttal sikerült megőriznie az alapelvek és értékek természetjogi és morális megalapozottságát, de mindezt úgy, hogy politikai programja a nem hívő állampolgárok számára is elfogadható és előnyös lehessen. A kereszténydemokrácia a kezdetektől fogva tudatosan törekedett arra, hogy a teljes társadalom számára néppárti megoldást kínáljon, viszont ragaszkodott keresztény értékeihez és az azokból fakadó politikai döntésekhez.

A magát a liberalizmustól és a szocializmustól egyaránt megkülönböztető és egyenlő távolságra helyező, harmadik utas kereszténydemokrácia működőképességét – túl a fent röviden említett szellemi megalapozottságon – az európai integráció sikere, az évtizedekre megteremtett és a közelmúltig elveszíthetetlennek hitt béke és gazdasági jólét éppúgy igazolja, mint az európai nemzetállamokban kivívott eredményei. Utóbbiak közül kimagaslik az NSZK és a kereszténydemokrata vezetése alatt elért gazdasági csoda, valamint az a megbékélés, ahogy Németországot Adenauer visszavezette az európai nemzetek közösségébe.

            A magyar kereszténydemokrácia sikere és országán belüli fontossága a német, az olasz és a belga kereszténydemokráciáéhoz mérhető. Ezt bizonyítja Barankovics István pártjának a világháborút követő jelentősége, a magyar kereszténydemokrata politikusok felülreprezentáltsága az emigrációba kényszerült közép-európai kereszténydemokrata szervezetben, a Közép-Európai Kereszténydemokrata Unióban (CDUCE) és a rendszerváltás utáni évek is, melyekből lassan két évtizedet kormányzati pozícióban töltött a KDNP.

            Barankovics és társai szakítottak a két világháború közötti keresztény kurzussal, illetve az azt jellemző keresztény politikával és a modern kereszténydemokrácia mellett kötelezték el magukat. Barankovics sikeresen egyesítette – a magyar sorskérdés és a föld népe tematikája mentén – Prohászka, Ady és Szabó Dezső magyarságát, hitét és szociális érzékenységét és fűzte azt egybe a főként francia újkatolicizmusból származó kereszténydemokráciával, s az arra jellemző perszonalizmussal, szolidaritással és szubszidiaritással. A 20-as, 30-as évek keresztény politikájával szemben a Demokrata Néppárt fő hangsúlyait jelentette, hogy néppártként a társadalom egésze felé fordult, a főpapság helyett az alsóbb papság szemléletét tükrözte, illetve a gyakorlati politika nyelvére lefordítva vallotta az egyház szociális tanításának szolidaritását. További fontos változás volt, hogy immár nem felekezeti pártként jelent meg a keresztény politika, hanem az egyházak közvetlen befolyásától mentes és ökumenikus nyitottságú politikai közösségként. Az egyház szociális tanításával való viszonyhoz kapcsolódik a Barankovics István – Mihelics Vid fémjelezte magyar kereszténydemokrácia és a nyugati rokonai közötti fő különbség: a Demokrata Néppárt nem csupán egyik tartóoszlopává tette az egyház szociális tanítását, hanem ezzel olyan szoros közösséget vállalt, hogy vezető politikusainak beszédeiben, írásaiban rendszeresen jelentek meg XIII. Leó és XII. Piusz pápák gondolatai. Barankovics emigrációs éveiben írt munkáiban pedig XXIII. János és VI. Pál pápa gondolatisága is jól kivehető. Elmondhatjuk tehát, hogy amíg a nyugati kereszténydemokrácia „egy általános keresztény politikai és erkölcsi józanság elvéből” kívánta elveit levezetni, addig magyar képviselői közvetlenül kötődtek a Rerum novarumhoz és a Quadragesimo annohoz.

            A Demokrata Néppárt frissességét és jelentőségét az alábbi okokban fedezhetjük fel: korszerű és európai politikai programja volt, nagyban támaszkodott az egyesületek világára, vallotta a „kiművelt emberfők” közéleti szükségességét és központi programpontjává tette az egyház társadalmi tanításából levezetett szociális igazságosságot.

Fájó vesztesége a magyar történelemnek, hogy az elcsalt kékcédulás választások és a kommunista diktatúra miatt a kereszténydemokrácia hazánkban nem kapta meg azt a történelmi esélyt, amit Nyugat-Európában, s nem bizonyíthatta alkalmasságát az ország újjáépítésre, felvirágoztatására és a nemzet lelki egyesítésére.