A következő napokban az 1956-os forradalomra és szabadságharcra, a magyar nemzet önkifejeződésének egyik legszebb időszakára, majd a szomorú veszteségekre emlékezünk. Máthé Zsuzsa, a Szent István Intézet igazgatójának írása.
Ez a szívünkbe vésett évszám azonban egy másik nemzeti sorskérdés okán is megkerülhetetlen. A nemzeti ünnepre készülve helyes, ha megemlékezünk arról is, hogy szovjet mintára ez évtől – szimbolikus, hogy épp június 4-én, a gyászos trianoni emléknapon – liberalizálták Magyarországon a művi abortuszt.
A forradalom leverését követő kollektív gyász, az országban eluralkodó, évtizedeken át ható reményvesztettség is oka lett annak, hogy
1956-tól a rendszerváltásig 4,4 millió honfitársunk nem élhette meg a születése napját.
Felfoghatatlan szám!
Amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének súlyos következményeiről, a kivégzett, bebörtönzött, megbélyegzett és egzisztenciájukat elvesztett áldozatokról, az emigrációba kényszerült kiváló magyarjainkról megemlékezünk majd, illő, hogy azok előtt a néma, lelkünkben is eltemetett, temetőkben sem gyászolható halottaink előtt is lerójuk kegyeletünket, akiknek elvesztése családok tízezreinek reménytelenségéről üzen.
Fájóan hiányoznak ma is.
***
Intézetünk kapcsolódó tanulmányai:
Mezey András: Abortusz-kultúra és ellenkultúra a Kádár-korszak első felében
Szalai Piroska: Négyszer több élet veszett oda, mint a világháborúkban összesen
(Kép forrása: Savaria Fórum)
